Folyamatosan izzadó emberek lihegnek közelről a nyakadba: ilyen egy mátrai teljesítménytúra első benyomásra.

A Muzsla 25 az elég combosnak számító Mátrabérc teljesítménytúra legrövidebb távja (útvonal itt), úgy gondoltam, a 12 éves Leó beavatási bulijának tökéletes lesz, mert mióta végigmentem a Kinizsi Százason, a fiúk is ki akarták próbálni magukat a teljesítménytúrázásban. Vele, meg Amerika kollégával vágtunk neki a 25 km-nek.

A rajt számunkra elég szerencsétlen módon a Galyatetőn volt, ezért azt terveztem, hogy kocsival megyünk Szurdokpüspökiig, onnan a szervezők által biztosított busszal felmegyünk a rajthoz, és onnan vissza gyalog Püspökibe. Számításomba azonban hiba csúszott, mert mire a községbe értünk, a busz már elment. Ezért autóval kellett felmennünk Galyatetőre, kellemetlenül nyitva hagyva azt a kérdést, hogy fogunk a túra után visszajutni oda.

Régi hottentotta mondás, hogy a pocsolyát akkor kell akkor kell átugrani, amikor odaérünk hozzá, ezért ezt a problémát félre is tettük. A rajthelyen elkövettem még egy hibát: először beregisztráltunk, bepecsételtettük az induló időt, majd még negyed órát elszöszmötöltünk az evéssel, felszereléssel. (Ez a negyed óra mínusz a túra végén okozta a legnagyobb bosszúságot.)

Az első ellenőrző pont nagyon közel esett, a Vöröskő kilátónál. Itt Leó még bele-bele szaladt az útba virgoncan, de mondtam neki, hogy ne pazarolja az energiáit, szükség lesz arra később is.

A kilátónál kezdődik a földrajz szerinti Mátrabérc, ami egészen az ágasvári csúcsig tart. Az út végig a majdnem vízszintes gerincen visz, de csak néhány helyen lehet csak kilátni a növények között.

Az ágasvári csúcsra (789 m) keskeny kaptató visz fel, amin feltorlódtak az emberek. Amerika ezt a részt az egész út egyik legborzasztóbb részének nevezte, kvázi esszenciálisan összefoglalva azt, ami a teljesítménytúrákban bosszantó tud lenni.

Folyamatosan izzadó emberek lihegtek közelről a nyakamba, és vagy próbáltak megelőzni, vagy épp akadályoztak a tovább haladásban, mondta. Be volt szorulva az emberek közé, mint egy teli liftbe.

Szerencsére nem volt hosszú a kaptató. A szellős tetőn több irányba is természetes kilátóteraszok voltak. Engem inkább a lefelé út viselt meg. Nagyon meredeken lejtett az ösvény, tele volt buktató kövekkel. A bal térdem meg is érezte, mire leértünk a turistaházhoz.

A háznál bedobtuk a második szendvicset, és robogtunk tovább. A kritikus rész a hátunk mögött volt, egy hosszú lankás ereszkedőn, majd a Csörgő-patak völgyében lépkedtünk le Mátraszentkeresztig, az útvonal tulajdonképpeni feléig.

Itt már eléggé vakartam a fejem, mert folyamatosan a szintidő körül jártunk, ami nem szerencsés, mert a végére fárad el az ember. Gyorsan tovább is mentünk a Muzsla irányába.

Rájöttem, a baj az, hogy Leó a rövid lábaival hiába kavart, csak lassabban tudott jönni, mint a felnőttek. (Mondhatnám úgy is, hogy kétszer annyit kellett szinte lépnie.) Elsősorban miatta tartottam attól, hogy kicsúszunk a szintidőből, nehogy csalódott legyen, mert egy kudarc esetén örök életre elmehet a kedve a túrázástól.

Lassan elértük a Muzsla gerincét. Eszembe jutott Földes kolléga sztorija, aki kétszer megjárta már a teljes Mátrabérc túrát Siroktól Szurdokpüspökiig. A Muzsla a mátrabérceseknek már az útvonal végét jelenti, ezért nem csoda, hogy túl akarnak lenni a csúcsán. Csakhogy az út felfelé délibábszerűen becsapós, mert több kisebb csúcson visz a tetőre, a fáradt túrázó pedig mindre azt hiszi, hogy az már a Muzsla, onnan már csak lefele kell menni. De nem, a megváltás csak a negyedik emelkedő után jön.

Minket ez annyira nem izgatott még, Amerika sántítva húzta a lábát (az ágasvári rali megviselte egy kicsit), Leó pedig már mintha unta volna kissé az egészet. Azért örültünk, amikor végre felértünk a beton csonkagúla mellé, amire festékkel pingálták rá a csúcs nevét és magasságát (805 m).

Innen már csak egy hosszú lejtő volt hátra. Lefele lépkedve éreztem, hogy a bal térdemnél az oldalszalag elkezd fájni. A vége felé, ahol egy kicsit megindult a lejtő, már csupa elgyötört arcot láttam magam körül. Egy fiú a barátnőjével sokszor inkább leülve, gatyaféken vészelte át a meredekebb részeket, egy nő sántítva kérdezte, hogy hol van már a patak, mert ott már egyenes a talaj. Elértük az emlegetett patakot, ahol szomorúan néztem a szintidős papírra, megállapítva, hogy már nincs esélyünk időre beérni időben. És ezt én csesztem el a korai regisztrációval!

Ekkor Leó elszánt arccal elém állt, hogy adjam oda a pecsétkönyvét, majd fogta és elkezdett rohanni vele a cél felé. Úgy leesett az állam, hogy a földön koppant. Micsoda, még van ereje futni, tök fáradtan? Ezt nevezem motivációnak! Én is elkezdtem szedni a lábamat, és csodák csodája, még én is beértem időben, sőt a mögöttem becsoszogó Amerika is épp belefért a hatórás szintidőbe. Leó 50 helyezést vert rám a nagy finissel (olyan 450. lehettem), óriásit gratuláltam neki.

Kaptunk jutalom mézet, szörpöt, oklevelet, jelvényt, teljes volt a boldogság, csak bennem mocorgott az, hogy délután 5 óra van, és vissza kéne jutni a kocsihoz. Körbe kérdezgettem, ami lesújtó eredménnyel járt: busz nem megy már Galyatetőre, csak Gyöngyösről, de abból is az utolsót éppen lekésnénk. Tucatnyi autósnál bepróbálkoztam, hogy vigyen el, kifizetem az oda-vissza 60 km-es táv benzinköltségét, de hiába apelláltam a sporttársak könyörületére. Pásztói rokonaink is természetesen éppen akkor voltak Pesten. Az egyik szervező, Németh Csaba megígérte, hogy felvisz minket, de csak este, amikor végeznek. Végül egy ismerősről kiderült, hogy pont gyöngyösi szüleinél van, ő jött el értünk kocsival, és vitt fel Galyatetőre. Innen is köszönjük neki.

Konklúzió: A Muzsla 25 nehezebb volt, mint gondoltam. A sok lefelé zötyögést megérezte a térdem, ez a teljes Mátrabérchez így kevés lesz, pedig azt már tervezem egy ideje. Leónak tetszett a dolog, ami örvendetes, és Amerika is elégedett volt, de kijelentette, hogy a 25 km épp az a táv, aminél soha többé nem akar többet gyalogolni. A túra szervezése szerintem kiváló volt, egyedül azok szívtak, akiknek nem jutott Galyatetőre visszafelé. (Biztos, hogy minden évben vannak jó páran.) A Muzsla 25 kitűnő terep annak, aki bele szeretne vágni a teljesítménytúrázásba, és egyszer mondjuk el akar jutni a Kinizsi Százasig. Az útvonal viszont nagyon szép, ami nem kedvez a teljesítménytúrázásnak, mert vagy a tájat nézi az ember és orra esik egy kőben a szűk ösvényen, vagy az utat nézi, de akkor nem lát semmit. Ezért érdemes külön eljönni akár az ágasvári szakaszra, akár a muzslaira.

Ezt már csak azért is biztosan állíthatom, mert régebben már bejártam mindkettőt. Az ágasváriról már írtam egy posztot, a Muzslán pedig tavaly márciusban fordultunk meg legnagyobb fiammal, Olivérrel. 

Akkor nem volt túl jó időnk, ráereszkedett a hegyre a szép kilátás nagy haragosa, a köd. A kocsit akkor Szurdokpüspökiben hagytuk, és onnan indultunk el a Muzsla gerincén Mátraszentkeresztig, tehát a teljesítménytúra irányával ellentétesen. A Koncsúron már reménykedtem, hogy oszlik a felhőzet.

Sajnos ez a vágy még a csúcson sem teljesült. Lefelé a Vörös-kő bércen már tágult a látóhatár.

Az Erdész-rétre érve megállapítottuk, hogy kiváló sátorhely lenne, de a vaddisznók úgy széttúrták, hogy gyorsan tovább álltunk, mielőtt visszajönnének.

A Vidróczki-barlang fölött beleütköztünk az orrát lógató vízilóbébire emlékeztető Lyukas-kőbe.

Persze nem hagytuk ki a barlangot sem.

A fenti kép tárult Vidróczki, a híres betyár elé anno, amikor reggelente nagyokat ásítva és öblöseket fingva kiállt a barlang bejáratához. A betyárkecótól már nincs messze Mátraszentkereszt, ahonnan busszal zötykölődtünk vissza Pásztón keresztül Szurdokpüspökibe a kocsiig.