Codename: Escape Navigator

Szép kilátás!

Égi himbálózás Ferencjóska vasalt útján

2012. március 30. - 10czi
A 2008-as Glockner-mászás után néhány hónappal, 2009 januárban, mínusz húszban, hóban vágtunk neki a szlovéniai Triglavnak (2864 m), aminek a csúcsára végül nem értünk fel. A Kis-Triglavnál (2725 m) időhiány miatt vissza kellett fordulnunk, ezért erről a csúcsról majd akkor posztolok, ha majd ezen, vagy a következő nyáron a legnagyobb fiammal feljutunk a tetejére (nyáron azért nem olyan nehéz).
 
Négy hónap múlva, májusban jött a következő nagyobb külföldi túra az ausztriai Hochschwabra, az Eisenerz (Vasérc) városát körülvevő sziklafalak klettersteigjeire. (Klettersteig = vasalt út, azaz a sziklába vert vascövekre fix drótkötelet fűztek, ahova az esésünket megfogó biztosító-karabinereinket végig be tudjuk akasztgatni.)

 

 

A klettersteig már bemutatkozott nekem a Raxban, s annak ellenére, hogy az ismerkedés nem volt zökkenőmentes (mint ahogyan ezt egy korábbi posztban leírtam), igencsak megkedveltem.

Túravezetőnk, Anikó is azzal biztatott, hogy ezúttal nem lesznek kellemetlenül hosszú meredek kaptatók, nem kell kiköpni a tüdőnket, mire a fal aljába érünk, hanem rövid séta után már köthetjük is be magunkat a biztosítósodronyba, és mászhatunk. Ez tetszett, bár mint később kiderült, csak részben volt igaz. A térképen a négy hegy elhelyezkedése:

 


Eizenerz túra, Austria nagyobb térképen való megjelenítése

Első nap, eisenerzi szállásunk felé menet az egyébként krónikus klettersteig-mániában szenvedő Anikó kitalálta, hogy álljunk meg Bécsújhely mellett Gleisenfeldnél. Ott magasodik a 610 méteres Türkensturz, magyarul Törökugrató, ami szerinte kitűnő próbahely. Szeretek fejben rákészülni a nehezebbnek tűnő dolgokra, ezért kissé morcosan fogadtam a bejelentést.
 
Hűbele Balázs megindul - Türkensturz, 610 méter (Pittentaler Steig)
 
Borúlátásomat azonban eloszlatta, hogy túravezetőnk szerint könnyed kis bemelegítő lesz a szikla. A Pittentaler steig valóban nem magas, 160-170 méternyi szintet kell felgyalogolni, aztán kb még 80 méter a szikla, jó minőségű klettersteigen. (Ez magyarul azt jelenti, hogy a fix biztosító drótkötél nem laza, nem mozog, nincs kiszálkásodva, nyugodtan lehet kapaszkodni bele.)
 
Csakhogy elkövettem a hibát, hogy gondolkodás, bemelegítés nélkül ugrottam bele a mászásba. Egyből karizomból húztam magamat felfelé, ahelyett, hogy higgadtan, megkeresve a legjobb fogásokat, lábizomból "felrugóztam" volna a falon. Ezért már féltávon elkezdtem fáradni.

 

 

A fáradtság a falon nagyon kellemetlen tud lenni, elveszi a mászás örömét, megnyújtja a fogások közti távolságokat. Ilyenkor olyan lépéseket is lehetetlennek látunk, amit egyébként könnyen teljesítenénk, és az egész egy dühödt miazistentkeresekénitt-érzéssel párosul. Ehhez társul a mélybe nézve egy kis szaporább szívverés, rekedt lihegés, enyhe bizonytalanság- és félelemérzet. Egyszóval nem az anyánk öle. 
 
A fal második fele eféleképpen kifejezetten nehéz volt, egyáltalán nem tűnt könnyű bemelegítőnek. Jól megszenvedtem, mire felértem. (Aki a mászás pontos technikai útvonalára kíváncsi, kattintson erre a linkre, itt megvan szinte minden fűcsomó, falrajzostul.)
 
Fent a tetőn, ahol egy pléh-félholddallal ellátott ál-várromot helyeztek el a Türkensturz elnevezésnek megfelelni kívánó helyiek, elémtárult az a látvány, amiért az osztrák hegyoldalak többségét nagyon lehet kedvelni: barátságosan zöldellő legelők sötétzöld fenyőerdő-kerettel, tüchtig falvak havas bércek tövében.

 

 

A csúcson szusszantunk egyet, jól kinézegettük magunkat, a lefelé út pedig már könnyedén szaladt. Még aznap este megérkeztünk eisenerzi szállásunkra, és néhány korsó sörrel sikerült fátylat borítani teljesen a szenvedésre.
 
Hófalharapdálás májusban - Pfaffenstein, 1865 méter (Eisenerzer klettersteig)
 
A következő napi Eizenerzer-klettersteig életem egyik meghatározó mászása volt. Igaz, sokat kellett kutyagolni a fal aljáig (két órányit és 700 méternyi szintkülönbséget), de legalább rá tudtam hangolódni a klettersteigre. (Részletes útvonal, falrajz itt.) Igen, innen oda mentünk fel:

 

 

Beszállás után nyoma sem volt az előző napi gyurmaérzésnek, szépen nyugodtan, ésszel, sőt fütyörészve haladtam felfelé. Feljebb érve az örömmászás egyre inkább a látvány okozta ámélkodással egészült ki. A szikrázó napsütésben villóztak a hegycsúcsok, tükröt vetett a lenti tó.

 

 

Persze minden relatív. Nem lehet elhallgatni, hogy bár én úgy éreztem, hogy milyen lazán haladok, az egyik falrészen, ahol arra vártam, hogy a fölöttem levő túratárs megbirkózzon egy nehezebb szakasszal, egyszercsak könnyed osztrák csevej ütötte meg a fülem, úgy 10-20 méterrel alólam. Nem láttam kik azok, de ahogy gyorsan közeledtek, két idősebb férfi hangját vettem ki.
 
Úgy cseverésztek, mintha a a helyi bierstube asztalánál ültek volna. Túratársam még mindig a felettem levő résszel küszködött, amikor a két 60 év körüli öregúr zöld zekében és hetyke hegyi kalapban mellém ért (mit ért, szökkent, mint egy zerge) a falon. Nyilván látszott rajtam az izzadságfoltokból, hogy nem csak felröppentem oda, meg az is kitűnt, hogy egyelőre ők sem tudnak továbbmenni, ezért megálltak egy pillanatra.
 
Megkérdezték, honnan jövünk. Némi élt fedeztem fel ugyan a hangjukban, de válaszoltam, hogy Ungarn. Aaa..., platten, platten, mondogatták mosolyogva, majd gyorsan tovaszökelltek, megkerülgetve a függőleges falon a fölöttem levő mászótársakat. Igen, aki az Alpokba születik..., gondoltam irigykedve, ilyen idősen engem már a buszlépcsőre is tűzoltókosárral tesznek fel Pesten.

 

 

Nem vagyok egy nagy vízfogyasztó, valamiért általában 60-70 százalékkal is kevesebb vízzel beérem, mint mások (ez a cipelendő súlyt tekintve hasznos tulajdonság), itt azonban elszámítottam magam. 

 

 

Nem számoltam ugyanis a napsugarak által felhevített sziklafal izzasztó hatásával, ami tüzelt, mint egy cserépkályha. A csúcsra érve elfogyott a víz az egyliteres kulacsomból, ami akkor nem is nagyon érdekelt, annyira belefeledkeztem a látványba. Jobbra a Leopoldsteiner See, azaz a Leopoldsteiner tó, balra az Erzberg, az Érchegy külszíni bányájának gigantikus vöröses lépcsői, és maga a hegyek közé ékelődött Eisenerz városa.

 
Lefelé menet azonban annyira elhatalmasodott rajtam a szomjúság, hogy kínomban már a hófalat harapdáltam, és állandóan az arcomat és a tarkómat dörzsölgettem be a kristályossá szottyosodott hóval. (Az enyhet adó hófal balra látható a képen. Persze a koszos részt nyilván lecsaptam róla.)
 
Havat egyébként nem szabad enni, sem inni, és a leve nem is ér sokat (legfeljebb felforralva és belepottyantva egy vitamintablettát). Leérve viszont az első lehetőségnél úgy teleszívtam magam vízzel, mint egy szivacs.
 
Talpad alatt zubog a víz - Pfarrberg, 900 méter (Johnsbach klettersteig)
 
Másnap pihenőként egy rövidebb, túravezetőnk meghatározása szerint ismét egy "könnyű, gyakorló" klettersteighez vonultunk Johnsbach falucskához.
 
A hely nevezetessége, hogy itt van a Hegymászók temetője, ahol nevéhez illően a hegyekben meghalt alpinistákat temettek el, vagy állítottak nekik emlékhelyet. 

 

A temető meglátogatását érthető okok miatt inkább a klettersteig utánra hagytuk.
 
A Johnsbach klettersteig egy dübörgő patak fölé magasodó, csúcsos hegy élén szökik felfelé. (Adatok, falrajz ezen a linken.) Itt megint elkapatott a steig beígért könnyed mivolta, nekiestem rögtön, amit hamarosan meg is bántam. Teljesen ugyanaz zajlott le, mint két nappal azelőtt a Türkensturzon, ráadásul rendkívül zavart, ahogy a patak 50 méterrel a lábam alatt zúgott. ("Mit keresek én itt, ráadásul ez a rohadt patak is itt tajtékzik alattam a mélyben.")

 

A fenti képen Dusán mászótárs küzd valószínűleg hasonló gondolatokkal. Valahogyan azért ide is feljutottam, de nem sok maradt meg bennem erről a mászásról. 
 
Mivel így lecsökkent a lelkesedésem, a következő napra tervezett Kaiserschild klettersteiget kihagytam. Inkább a palfaui Wasserlochklamm vízesés melletti lazázást választottam. Május lévén, bő lével dőlt a víz a lyukból, a felfelé vezető falépcső nagyrészt csurom víz volt a párától. Egyik kedvenc képemet készítettem itt a kopár-kúpos sziklaszigeten dacosan megkapaszkodó kis fenyőről.

 

 

A jó sörökkel kísért látványos-nedves séta annyira feltöltött, hogy jókedvűen néztem a másnapi utolsó mászás, a leglátványosabbnak várt Kaiser-Franz-Josef klettersteig elé.
 
Séta az égen - Hochblaser, 1771 méter, (Kaiser-Franz-Jozef klettersteig)
 
A Ferencjóskára már régebb óta gyúrtam, láttam ugyanis a neten képeket, meg videót a tetején, a szédítő mélység felett kifeszített drótkötélhídon himbálózó túrázókról. Ezen a napon megint kitűnő hangulatot fogtam ki. Kellett is, mert 5 órányi és 800 méternyi mászásra készülhettünk, plusz 2,5 órányi gyalogos ereszkedésre. A fal déli fekvésű, ezért még nagyobb meleget várhattunk, mint a tikkasztó Eisenerz steigen. Ehhez mérten fel is készültem, több vizet vittem magammal.
A kezdő mászó 4-es számú törvénye: Vigyél magaddal mindig elegendő vizet!
A Leopoldsteiner tó melletti parkolóból indultunk, negyedóra séta után feltűnt a drótkötél alja, beszállhattunk. Hmmm, ideális, semmi kaptató, gondoltam a szájam szélét nyalogatva. A klettersteiget okos emberek úgy tervezték meg, hogy a kezdő szakaszon két D nehézségű, azaz elég combos falrészen kell átjutni, ami megcsappantja a mászókedvet, sőt a gyengébb akarattal vagy fizikummal rendelkezőkét el is veheti, ők a kezdőfal tetején kiszállhatnak és lesétálhatnak egy könnyebb ösvényen. (Még mindig jobb itt, mint 600 méter magasan.)

 

 

Én jókedvűen túljutottam ezen a szűrőn. A kiszállás után kisebb némi füves kaptatón lehetett bekocogni a következő sziklafal, a meredek és hosszú főfal alá. Beszálltunk, és folytattuk az utat. A látvány és a mászás ugyanazt a hangulatot hozta, mint két nappal előtte az Eisenerzer, sőt még rá is tett egy homokozólapáttal. A lenti képen Anikó, a túravezető hasonló hangulatban. 

 

 

A pontos útvonal leírásával nem vesződnék, nem is nagyon emlékszem 3 év elteltével, akit a mászásszaki részek érdekelnek, ide kattintva elolvashat minden kiugrót-beugrót-áthajlást és megnézheti a falrajzot is.
 
A tetőn, mármint a fal tetején, a csúcs előtt himbálózik a kötélhíd. A beszállás kissé ijesztő, ülésből kell beereszkedni a drótba az óriási mélység felett, de ha már rajta van az ember, és rá van kattintva a karabiner a drótra, akkor élvezettel át lehet kacsázni a szakadék fölött, ahogy én is teszem. (A háttérben a Leopoldsteiner See és Eisenerz, valamint az Erzberg külszíni bányája.) 

 

 

Az utolsó adrenalinfröccsöt követően felsétáltunk a csúcsra. A lefele út több mint két óráig tartott, holtfáradtan érkeztünk meg, de amikor végre leértünk, beértünk a népes parkolóba, akkor utolsó erőnket is összeszedve futva csattogtunk a kocsikhoz, nem kis feltűnést keltve. Lehet, hogy mi egyébként büszke befutóként gondoltunk magunkra, de az a futás valószínűleg inkább biztos karrierívet jelentett volna a Hülye Járások Minisztériumában. Nem baj, azért megmutattuk.
 

(A poszt fotóit a szerző és Molnár Anikó készítette.)

A bejegyzés trackback címe:

https://szepkilatas.blog.hu/api/trackback/id/tr584351217

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.