Év végére az év hegyi túráját tartogattam: közel van aránylag, öröm rajta mászni, és még a magyarokat is szeretik ott. Kell ennél több?
Négy évvel ezelőtt tettem fel egy posztot Hogy nem másztam meg a Jof Fuartot? címmel, ami az Olasz-Alpok keleti felének egyik legszebb részéről szól. Akkor novemberben belefutottunk az első havazásba, a hó és a jég pedig alaposan betett mind a csúcsmászási, mind a ferrátázási terveknek.
Tudtam, hogy hamarosan visszatérek, mert 1. nem szeretek csúcsokat a zsákban hagyni, 2. szép, látványos hely, 3. Cristianót, a Corsi menedékház vezetőjét nagyon megkedveltem. Ez a hamarosan idén következett be, szeptemberben. Legnagyobb fiamnak ugyanis új kihívást kerestem a 2494 méter magas Kriván után. Az útra elkísért Gabi, és barátnője Szilvi is. Még belegondolni is borzongató volt: egy hármas csapatot vezetek fel egy 2666 méteres csúcsra, ahova legutóbb magamnak sem sikerült felmászni!
Az út Szlovénián keresztül az olaszországi Sella Neveáig laza hat óra alatt megvan kocsival (575 km). Azazhogy nem is kell Sella Neveáig menni, három kilométerrel a városka előtt visz fel egy aszfaltút a hegyekbe, azon található a(z ingyenes) parkoló, ahol a kocsit ott lehet hagyni.
Innen egy bő óra a felfelé kanyargó úton egy kis tanyáig. A tanyától indul a hegyi ösvény felfelé, valamint itt van a kis teherfelvonó alsó állomása is, amin az ellátmányt viszik fel a 800 méterrel feljebb álló Corsi menedékházba, aznapi célunkba.
A házban most csak egy Olaszországban lakó magyar lány (Cristiano magyar feleségének rokona) volt fenn, valamint a ház körüli mindenes, Alessandro. Egy jó vacsora és egy kis bor után korán ledőltünk aludni, hogy legyen másnap erőnk a csúcshoz.
Reggel 9 körül indultunk útnak. A térképet letöltöttem a telefonomra, GPS-szel tudtam követni rajta, épp merre járunk, eltévedés kizárva. Nyilván vész esetére megvolt a ház és a hegyi mentők száma is, de olyan szép idő volt, hogy egyszerűen nem tudtam elképzelni, hogy baj legyen.
Alapból van a Jof Fuart-csoport félkaréjszerű vonulata, ami fehér óriásként körülöleli az 1800 méter magasan, szinte a növényhatárnál álló Corsi menedékházat. A Corsiból déli irányban gyönyörű kilátás nyílik a völgyre, és a Júliai-Alpok csúcsaira. Északi irányban óriási sziklafalak határolják, de érdekes módon nem nyomasztó a hatás, hanem inkább biztonságot adó.
Innen indultunk el felfelé. Aránylag lankás út vezetett a sziklákig. A csúcs alatt megy el keresztbe a Sentiero Anita Goitan via ferrata (a via ferratákról bővebben itt lehet olvasni). Úgy terveztem, hogy felfelé menet csak egy kis részén haladunk át, lefelé viszont egy másik úton ereszkedünk, ami egybeesik a ferrata útvonalával. Azt is tudtam, hogy a ferrata B-C-s erősségű, azaz nem okozhat gondot egyikőnknek sem. Természetesen vittük magunkkal a viaferrata-felszerelést is.
A fehér sziklafalak meredeken tornyosultak felettünk, a felhőktől nem láttuk a tetejüket. Nehéz volt elképzelni, hogy könnyű út vezet rajtuk a csúcs felé. Hamarosan felértünk a lentről függőlegesnek tűnő sziklafal tövébe.
Lenézve kezdett eltörpülni a ház. Enyhén technikásabb szakaszok jöttek. Megjelent a biztosítódrót is a falban, ezért felvettük a beülőt, a biztosítókantárt és a sisakot.
Mindazonáltal nem számított egy nehéz résznek. Még a zergék is lazán kocogtak erre-arra a fejünk fölött. Ezért is kellett a sisak, hogy ha lerúgnak egy követ, nehogy lekokizzanak vele.
A völgyet kezdték megtölteni a felhők, aminek nem nagyon örültem. Nem jó vihart kapni a nyakadba a hegytetőn, pláne úgy, hogy egy fém biztosítódrótra vagy kötve.
Bizakodásra adott okott, hogy csak az egyik völgybe ömlöttek a felhők, jól körülhatárolható részen. A többi helyen tiszta volt az idő.
Egyre magasabbra emelkedtünk, jó volt visszanézni.
Egyszercsak felértünk a csúcsra. Meglepve vettem észre, hogy a szakadék túloldalán álló másik csúcson van néhány ember. Afene, ez gyanús. Sehol a Madonna-szobor, sehol a csúcskereszt. Pár percig eltartott, míg rájöttem, hogy rossz csúcsot másztunk meg. Igen, az ott a Jof Fuart, mi meg egy másik csúcson állunk. Ötven méterrel lejjebb elkavartam az utat. Nagy sóhaj után visszaereszkedtünk, és végre a helyes úton értünk fel. Nem volt túl nagy kitérő. Végül nem is bántam. Így legalább van egy igazán jó, közeli portréfotóm a Jof Fuartról.
Négyen-öten voltak fent rajtunk kívül.
Gabi kitöltötte a csúcskönyvet, amit mind a négyen aláírtunk.
Jó volt az idő, eszméletlen volt a kilátás, ezért elég sok csúcsfotót csináltam. Megettük az energiaszeleteket, és csak nem akaródzott elindulni. Az olaszok közben elmentek, csak mi maradtunk a csúcson.
Nem mondanám, hogy pihentünk, mert nem vett ki sok energiát belőlünk a mászás. Inkább élveztük azt, hogy a környék legmagasabb pontján álltunk, és akármerre néztünk, látványosabbnál látványosabb hegyvonulatok néztek vissza ránk.
Nagyon kevés helyen éreztem magam ennyire jól a világon, mint a Jof Fuart tetején. Nehéz volt elbúcsúzni, mintha a Madonna-szobor is marasztalt volna minket.
Lefelé egy ideig ugyanazon az úton haladtunk.
Aztán ahelyett, hogy a könnyebb, szerpentines ereszkedőn mentünk volna tovább, rátértünk az Anita Goitanra, ami kerülővel a Forcella Moses, azaz a látványos Mózes-nyereg felé vitt.
Ez sem volt hipernehéz út, de itt azért kapaszkodni kellett rendesen.
De ez inkább már egy örömferrátázás volt.
Mire leértünk a fal alá, azért megéreztük a túrát. Olivér mögött a Mózes-nyereg égnek meredő kőszála. Lentről látszott igazán, hogy nem kevés magasságot gyűrtünk le. A Mózes-nyereg is magasnak tűnt, pedig az még csak a félút a csúcshoz képest.
Még pár lépés, és megkaphatjuk a jól megérdemelt húsos polentánkat.
A vacsorát jó vörösborral öblítettük le, és a nap végén még sziesztáztunk egyet a menedékház völgyre néző nyugágyaiban.
Este még jót beszélgettünk Cristianóval, eldurrant most is egy grolla dell'amicizia (barátság kupa, amiről már a korábbi posztban is írtam), hogy aztán másnap jó alvás után lesétáljunk a hegyről, és hazaguruljunk az egyik legszebb csúccsal a zsebünkben, amit valaha láttam. Még sok kép a galériában:
Konklúzió: A Jof Fuart-csoport azért nagyon jó úticél, mert alig van messzebb, mint Szlovénia, mégis hozza azt a mediterrán életérzést, amit csak az olaszok tudnak. Még nem a Dolomitok eszméletlen fűrészfogas sziklavilága, de már majdnem az. Középhaladóknak tökéletes terep, és még nem is beszéltem a környék via ferrátáiról. Van magyar szál is, a Corsiban szeretnek minket. Cristiano kifejezetten örül, ha nem savanyú osztrákok, vagy egykedvű szlovénok érkeznek hozzá, hanem magyarok. Öröm ott lenni, öröm ott mászni.