Szép kilátás!

Hegycsúcsközvetítő Kaptatási Iroda - Egy amatőr túrázó töketlenkedései

Életem legsúlyosabb hóvihara a Tátrán

2018. február 27. 21:00 - 10czi

Ma lett kereken hat éves a Szépkilátás blog. Az évfordulót a nulladik posztom publikálásával ünneplem. Első túrás blogbejegyzésem ugyanis még a Salamandra blogon jelent meg 2012 január 10-én, ezután kaptam kedvet, hogy saját blogot indítsak túrakalandjaim leírására. Ezt a túrát soha nem fogom elfelejteni. Amikor csikorog a hideg, mint például ma is, mindig eszembe jut.

Sok mindenre számítottam az idei év eleji Tátra gerinctúrán: szélre, hóra, hidegre; de ekkora viharra nem. Arra pedig végképp nem, hogy miközben döbbenten nézem, hogy felszereléssel együtt százkilós embereket dönt fel az orkán, és letépi a lábukról a hótalpat, percek alatt egybefagy az orrom, a szempillámmal és a szemöldökömmel.

at10.jpg

A két túravezetővel együtt tizennégyen indultunk el január 4-én az Alacsony-Tátra gerinctúrára. A túra beharangozását, úgy mint "himalájai hideg, köd, egyensúlyodból kimozdító, süvítő szél" kissé irodalmias túlzásnak találtam, hiszen eddig már háromszor is megfordultam az Alacsony-Tátra két csúcsát, a Gyömbért (2043 méter) és a Chopokot (2024 méter) összekötő gerincen, méghozzá nem csak nyáron, de azért indulás előtt megnéztem a várható időjárást.

Az előrejelentések szerint az első napon (Donovalyból indulva a Durkova csúcs alatti Durkova turistaházig) gyengébb hóesést, mínusz 5 fokot és 50 km/órás dél-nyugati szelet várhattunk, a következő napokon csökkenő szelet, és változó havat. Ez a szélerő a Beaufort-skála szerint közepesen erős szelet jelent, ráadásul félig hátulról, ami még jó is lehet, gondoltam.

Vezetőink, Julcsi és Tóni mindenesetre az előző napokban (jóval kisebb szélben) felmentek körülnézni olyan 1600 méterre, aminek az lett a végeredménye, hogy az első, 25 kilométeres szakaszt lerövidítették 15 kilométerre, azaz nem Donovalyból indult a túra, hanem nyugatabbra, Luzsnából (Liptovská Lúžna).

at11.jpg

Nem vagyok egy lázongó típus, még örültem is a hírnek, mert két órával tovább alhattunk. Az elfogyasztott reggeli után fél nyolc körül indultunk el a kocsikkal az óhegyi (Stare Hory) apartmanházból, és fél 9-9 körül vágtunk neki az emelkedőnek Luzsnában a sárga turistaúton a Skalkou-nyereg (1476 m) felé. Egyetlen baljós előjelre emlékszem: egy öreg néni, amikor meglátta, hogy a faluból merre tartunk, hangosan elkezdett kotkodálni szlovákul valamit, amit nem értettünk, de nem is nagyon törődtünk vele. Ekkor már szakadt a hó.

Két óra alatt leküzdöttük a 600 méteres szintkülönbséget a havas-jeges ösvényen, és a gerincre felérve rögtön kaptunk egy kis ízelítőt a szélből. Nem volt vészes, kb a várt 50-60 km/órás sebességet hozta. A jeges hószemcsék itt már vízszintesen estek. Felvettük a hótalpakat (nekem egy legalább 30 éves, rozoga, fém-bőr katonai példány jutott), és nekivágtunk a gerincnek.

at9.jpg

Én innen már csak egy erős hátszéllel megtámogatott 10 kilométeres sétára számítottam, enyhe emelkedőkkel, kisebb csúcsokkal és köztük húzódó nyergekkel az 1700 méteren levő Durkova házig. Nem volt túl hideg (mínusz 3-5 fok), a hó ugyan esett és rendesen kavarta a szél, de semmi jele nem volt a ránk váró rémálomnak.

Itt már elkélt a dupla sapka + kapucni, a símaszk is előkerült. Kaptam egy leharcolt síszemüveget is, ami rendkívül hasznos lett volna, csakhogy amúgy is erősen sötétített plexijét 20 másodperc alatt belülről is ellepte a réseken befúvott porhó, így ha nem akartam véletlenül lebólintani egy jégbe fagyott törpefenyőt, fel kellett tolnom a homlokomra.

at7.jpg

A panoráma sajnos így is egyenlő volt a nullával, minden irányban kavargó, tejfehér, havas köd vett körül, amit a gerincút 20-30 méterre levert karói szakítottak meg. Körülbelül 1,5-2 kilométert haladtunk felfelé, az egyre erősödő széllel arányosan egyre lassabban, amikor egy szűkebb nyereg lejtőjére értünk.

Ebben a kb 50-60 méter hosszú szűkületben iszonyatos erővel fújt keresztbe a szél, amit arról vettem észre, hogy előttem haladó társamat egyszerűen felborította, majd kalimpáló lábáról letépte a hótalpat a szél. Láttam, hogy féltalppal indul utána, be-be süllyedve egyik lábával a combig érő hóba, ezért gyorsan elcsattogtam mellette (könnyű volt, repített a szél), és lecsaptam az egyik buckán fennakadt hótalpra.

at4.jpg

Visszafordulva gyorsan elfogyott a diadalérzet, a széllel szemben ugyanis alig tudtam lépni. Egyik kezemben a két túrabot lobogott, a másikban a hótalp verdesett vadul, és úgy éreztem, ha nem hunyorítok, kifújja a szemgolyómat a gödréből az orkán. Végül visszavergődtem az ösvényre, és átadtam a hótalpat.

Ekkor ért be Szilvia, akit könnyebb súlya miatt percenként lökött térdre vagy fenékre a szél. Megküzdöttünk mindannyiszor a felállással, majd megpróbáltunk úgy haladni, hogy aránylag szélárnyékban tartom. Láttam, hogy húsz méterrel előrébb egy szélvédettebb gödörben lassan gyülekeznek a többiek, és ordítottam Szilvinek, hogy csak addig kell kibírni. Később kiderült, nem hallotta, mit mondok, sőt, azt sem tudta, ki vagyok, szemüvegére ugyanis ráfagyott a jég.

A gödörnél Szilvi ledőlt, én pedig tovább mentem, mert szerettem volna mielőbb kijutni az átok szélzónából. Már majdnem utolértem az első három embert, amikor azok visszafordultak. Láttam, hogy Tóni, a túravezető integet, hogy vége, megyünk vissza. Elnyomtam magamban egy cifrát, és megfordultam. A veszett nagy szél egyből mellbe vágott ferdén, balfelől. Itt kezdődött életem leglassabb menetelése, egy csiga röhögve húzott volna el mellettem (ha nem fagyott volna rögtön jéggé).

at8.jpg

A technika a következő volt: éles szögben rádőltem a szélre, toppantottam kettőt előre a hótalppal, majd botjaimat a földbe szúrva rájuk dőltem pihenni. Egy gondolat maradt a fejemben: ki innen mielőbb! A szél tovább erősödött. Úticélunktól, a Durkova háztól közben telefonüzenet érkezett, hogy ne menjünk fel, mert 100-150 km/órás szél tombol. Túravezetőnk szerint ebben a szűkületben minimum ilyen volt a szélerősség, ha nem több.

Az orkán fura módon nem lökésekben támadott, hanem egyenletesen dőlt. Ez azért volt rossz, mert igazából egy percet sem lehetett pihenni. Járókeretével birkózó aggként eltotyogtam társaim mellett, akik a gödörben kuporogva gyűjtötték az erőt. Volt aki négykézláb vágott neki a kritikus szakasznak. A lányok összekapaszkodtak a vezetőkkel, hogy el ne fújja őket a szél. Tibor, mint később sörözéskor elmondta, konkrétan arra gondolt, hogy hasra fekszik és kivárja az olvadást.

A legrosszabb az volt, hogy az iszonyú egyensúlyi bizonytalanságban, az eséshatár szélén semmit sem láttunk, nem tudtuk, hogy ha fellök a szél, szakadékba esünk, vagy csak gurulunk egyet. Később kiderült, hogy a gerinc ott aránylag széles volt, ha legurultunk volna a szélén, akkor is csak az erdőbe pottyantunk volna, ahol már nem fújt a szél. Mindenesetre, ennyire kicsinek és tehetetlennek csak egyszer éreztem eddig magam, amikor régebben beszorultam egy szűk barlangjáratba.

Azt már fel se vettem, hogy a pofámba zúduló jeges hó körülbelül 3 percenként fagyasztotta össze az orromat, a bal szempillámat és a bal szemöldökömet egyetlen közös jégpáncélba, amit úgy kellett elmorzsolgatnom, ha látni akartam. Szövet símaszkomat a leheletemből képződő jég kopogósra fagyasztotta, ami rendkívül hasznosnak bizonyult, mert nem fújt át rajta a szél.

at1.jpg

Irtó lassan ugyan, de kimásztam a legvadabb szélzónából, és harmadmagammal elindultam lefelé a gerincen. A cél az volt, hogy a lehető leghamarabb visszaérjünk a Skalkou-nyeregbe, ahonnan már csak pár méter az enyhet adó erdő. Nekem különösen sürgős volt mert, a kamáslim és a nadrágom közé két centi vastag hóréteg kerül a fizika törvényeit meghazudtoló módon, ami lassan olvadozni kezdett és folyt bele a bakancsomba.

Közel egy órába telt, de visszaértünk a fák közé. Közben eltávolítottam a hóréteget a kamásli alól, ám tisztogatás közben újabb döbbenetes felfedezést tettem: valami miatt alig tudok lehajolni! Mint kiderült, a kabátom cipzáras zsebe nyitva maradt, amit az orkán úgy telehordott, hogy - nem tódítok - három méretes hógolyónyi havat kapartam ki belőle.

at3.jpg

Az erdőben már aránylag könnyű volt a lefelé menet, Luzsnában pedig egy bolt és a helyi kocsma fogadott. A vacsoránál kiderült, hogy a szél nem csügged, sőt 3-as lavinaveszélyt is beharangoztak másnapra, ezért úgy döntöttünk, hogy hazamegyünk. Azzal nem számoltunk, hogy a Donovalynál levő hágót az ítéletidő miatt lezárta a rendőrség, de az elfogyasztott fokhagymás-káposztás sztrapacska és a hólánc erőt adott az átkeléshez.

Másnap Budapesten az ablakon kinézve hallgattam a rádiót, miszerint a Főkert egyes riasztást adott ki az erős szél miatt. Könnyű mosolyt nyomtam el magamban, majd arra gondoltam, lemegyek egy kicsit, és csak úgy belekiabálom a szélbe, hogy mi van haver, hosszú volt az út, legyengültél? De aztán mégsem tettem, márciusban ugyanis visszamegyünk a Tátra-gerincre, és akkor azért jó lenne végigmenni.

at5.jpg

A képen jómagam.

(Eredetileg tervezett útvonal: 1. nap Donovaly - Durkova ház a Durkova alatt, 2. nap Durkova ház - Stefan ház a Gyömbér alatt, 3. nap Stefan ház – Certovica)

Az utat aztán egy évre rá sikerült bejárni, de az sem volt egy fáklyásmenet. Addigra már üzemelt a blog is, ezért poszt is született belőle, íme.

Kommentelheted a posztot, ajánlhatsz más jó helyeket a Szép kilátás! blog Facebook-oldalán is, sőt lájkold a blogot, ha még nem tetted!

 

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://szepkilatas.blog.hu/api/trackback/id/tr5413511989

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.