Jó hangulatú ötven kilométeres teljesítménytúra a Börzsönyben, igazi, tízpontos bénázásokkal.

Két hét múlva Piros85, ezért Péterrel egy jó bemelegítő ötvenes teljesítménytúrát kerestünk a hétvégére. A Nagymarosi Hátizsákosok által rendezett NaHát 50 lett a győztes, péntek este már Zebegényben készültünk Gabival és Szilvivel a másnapi menetre. (A lányok a könnyedebb 20 kilométeres távot választották.)

Reggel kicsit elcsúsztunk a nagymarosi startolással. Bár 7-től indulhattunk volna, 8.25-kor sikerült rajtot venni. Ebben része volt az előző napi borozgatásnak is, de majdnem fél óra ment el arra, hogy vártunk a lányok regisztrációjára, a húszas távot ugyanis rengetegen választották. (Az ötvenesen 58-an indultunk összesen.)

A Börzsöny az egyik kedvenc hazai hegységem, azt tudtam, hogy látványban nem lesz hiány. A teljesítménytúra útvonalát elég jól kitalálták, van benne kilátó (Hegyes-tető), kilátópont (Kopasz-hegy), több falu (kúttal, bolttal, kocsmával), két hegyi tó és sok bérc.

Együtt indultunk a lányokkal, de a tempónk annyira összeegyeztethetetlen volt, hogy hamar elhúztunk tőlük. A túra legnagyobb kapaszkodóját a szervezők jó érzékkel az út elejére tették, a Hegyes-tetőn már az ötödik km után átjutottunk. A Julianus-kilátót már sokszor láttam, ráadásul még köd takarta a tájat, ezért gyorsan elmentünk mellette.

Zebegényben éreztem először, hogy kicsit jobban fel kellett volna készülni a túrára. Az itiner szövegét félreértelmeztem, és többedmagunkkal lekavartunk az útvonalról. Az itineren szereplő kis sematikus térkép se segített, végül a telefonos GPS és a valószínűség-elemzés juttatott vissza az útra. Az volt az érzésem, hogy túratársaink gyanúsan gyorsan leváltak rólunk, mintha nagybetűkkel ki lett volna írva a hátunkra:

EZEKKEL NE MENJ, BIZTOS ELTÉVEDNEK!

Ennek ellenére Zebegény határában, egy újabb útleírás-félreértelmezés nyomán ismét két túratársat sikerült tévútra vezetnünk. A baj az volt, hogy minden táv útleírása egyben szerepelt a papírunkon, és nem olvastam végig a sűrű szöveget. Ezért a 15 km-esek vonalára keveredtünk, amiről csak 3 kilométerrel odébb világosított fel egy pontőr.

Azt javasolta, hogy most már menjünk tovább a Kék jelzésen, az be fog csatlakozni az útvonalba, amiről letértünk. Két túratársunkkal tréfálkozva tovább haladtunk, és egyszer csak azt vettem észre, hogy a Kékről is letértünk. A GPS viszont azt mutatta, hogy jelzetlen erdei ösvényünk jó irányba tart. Sikerült is visszatérni a helyes irányba, két megvezetett túratársunk ennek örömére gyorsan le is vált rólunk, mielőtt megint eltévednénk.

Minket persze nem zavartak ezek a kis kisiklások. A nap is előbújt, a Törökmezői-horgásztónál elfogyasztott tea-szendvics kombó is jó kedvre derített. Innentől azonban folyamatosan ellenőriztem a telefonos térképen, jó irányba megyünk-e. Sikeresen átvészeltük Kóspallagot - bár volt egy-két csoportos megingás -, de jó érzékkel nem álltunk az élre, így nem tévedt el a csapat, akikkel éppen együtt mentünk.

A Kóspallag fölötti Kálváriáig - az Országos Kéktúra egyik ikonikus pontjáig - nem is volt semmi baj. Ide érve, már erősen megfogyatkozott a velünk együtt gyaloglók száma, hiszen mind a 15, mind a 20, mind a 35 kilométeres útra indulók visszafordultak a cél felé.

Innen némi ereszkedést követően a Ló-hegyi patakhoz jutottunk, ahol eltűntek a jelzések, viszont számos ösvény vitt erre-arra. Kisebb csapat gyűlt össze tanácskozni. Mi az eddigi tapasztalatok fényében csendben maradtunk, és követtük azt az ötfős csoportot, amelyik nagyon magabiztos volt a dolgában.

Roppantmód izzasztó emelkedők következtek, de szerencsénkre az egyik pihenőn beszédbe elegyedtük a csoport tagjaival. Azért szerencsénkre, mert így aránylag időben kiderült, hogy a 100 kilométeres útvonalon indulókkal tartottunk. Mint mondták, nekünk nem is kellett volna felcaplatnunk velük észak felé a gerincen, hanem el kellett volna fordulnunk lentebb.

Újabb nagy lélegzet, okostérkép-nézegetés, és négyen elindultunk vissza úttalan utakon a remélt jó irányba. Merthogy teljesen visszagyalogolni nem akartunk a tévesztés helyéig, ezért azt gondoltuk, átvágunk az erdőn egy rövidebb úton. És igen, itt is volt két újabb túratárs, akik besétáltak velünk a rossz útra.

Csodák csodájára a sűrű GPS-ellenőrzés alapján letaláltunk a következő ellenőrzőpontra. Meg is jegyezte a pontőr, hogy milyen furcsa irányból érkeztünk. Hát, igen, megtoldottuk egy kicsivel a túraútvonalat, horizontálisan és vertikálisan egyaránt.

Ez volt az 50-es táv fordítópontja, innen már visszafelé mentünk, de persze nem azon az úton, ahogy jöttünk. Először átvágtunk egy szép nagy tisztáson, aztán elmentünk a Kopasz-hegy oldalában. Azazhogy mentünk volna, de az itiner egy kitérőt mutatott: fel kellett kaptatni az ellenőrzőpontig a csúcsra, majd onnan vissza a hegyoldalba, csak így folytathattuk a túrát.

A fölöslegesnek tűnő vargabetű miatt, hogy is mondjam, kissé elátkoztuk magunkban a szervezőket. De aztán, ahogy felértünk, már nem bántuk a kitérőt. A Börzsöny egyik legszebb kilátása élvezhető innen. Sőt, egy csokit is kapott minden túrázó a pontőröktől.

Jókedvűen kocogtunk le Márianosztráig. A helyi Hangulat presszónál már emelkedett volt a hangulat, ami ráébresztett arra, hogy közeledik a szürkület.

Hoztál fejlámpát?, kérdeztem Pétertől, aki hülyén nézett rám, mert elmondása szerint én nem javasoltam neki, hogy hozzon lámpát. Hogy miért nem javasoltam, azt nem tudom, de én is elfelejtettem betenni reggel a hátizsákomba a lámpát, ott maradt a kocsiban, Nagymaroson.

Ezért azt javasoltam, hogy húzzunk bele, mert ha eddig világosban háromszor eltévedtünk, akkor azt el se mertem képzelni, mi lesz velünk a vaksötétben. Márianosztrától ugyanis még 17 km volt hátra, naplementéig pedig csak másfél óra.

Szerencsére nem volt sok emelkedő már, bele-bele futottunk az útba, így gyorsan eljutottunk Kóspallagra, majd innen a törökmezői halastóig. Itt utolértük Petrát, aki meghallotta, ahogy azt ecseteljük a pontőröknek, hogy kemény lesz a hátralevő 7 km lámpa nélkül. Ahogy meghallotta, felajánlotta pótfejlámpáját, és azt hogy segít nekünk letalálni az úton a célig, ő ugyanis ismeri már azt, mint a tenyerét.

Ezzel a kozmikus nagyságrendű szerencsével sikerült bemenetelnünk Nagymarosra. Útközben még összeszedtünk egy, a dzsindzsásból reménytelenül villogó túratársat, aki szintén nem hozott magával fejlámpát, és a telefonjának lámpáját használva próbált navigálni a sötétben.

Így aztán négyen értünk be a célba, a nagymarosi közösségi házba, ahol már csak a szervezők voltak, jó sok hagymás-zsíros kenyér társaságában. Be is toltunk párat, átvettük a jól megérdemelt jelvényeket, és áldottuk a szerencsénket, valamint Petrát, hogy sikerült beérnünk. (Méghozzá a 12 órás szintidőn belül egy órával. A lányok is simán beértek a 20 km-es távon, de már rég hazavonatoztak Budapestre.)

Tipp: Ha még egyszer jövök rá, biztos, hogy letöltöm a GPS-tracket, hogy rögtön lássam, ha letértem az útról. Ha nem tudom letölteni, akkor indulás előtt hosszasan tanulmányozom az itiner szövegét, értelmezem, fejben összerakom az útvonalat, mert improvizálni ezen a túrán azért eléggé, hogy úgy mondjam, sansztalan. Az ellátás az ötvenes távra eléggé diétás, 16 és 40 km-nél van zsíros kenyér, tea, 32-nél pedig egy Balaton-szelet. A célban szintén zsíros kenyér vagy párizsis kenyér. Tehát, jó ha van nálunk még plusz szendvics, energiaszelet, csoki vagy diákcsemege. Vizet gyakran lehet tölteni, egy liternyit elég magunkkal cipelni.

Konklúzió: a NaHát 50 (pontosan 52,4 km) egy jól kitalált, jó útvonalvezetésű, látványos és jól szervezett teljesítménytúra a Börzsönyben. A szintemelkedés nem veszélyes, összesen 1653 méter, a szintidő pedig 12 óra. Jókedvű, összeszokott közösség szervezi a túrát. Főként a kisebb távok népszerűek. Szóval megéri elmenni, de fejlámpát vigyél!