Az ország egyetlen természetes szökőkútjához indultunk, mély szűzhavat, jégcsaporgonát kaptunk.

Egy héttel a hosszú hétvége előtt, kissé megkésve próbáltam két helyet szerezni a bükki vagy a mátrai turistaházakban, de sorra csak azt a választ kaptam mindenhol, hogy megtelt. A Lillafüred feletti Fehérkőlápa turistaházban azonban volt még egy lehetőség: ha három éjszakára vesszük ki, akkor megkapjuk az utolsó négyágyas szobát kettőnk számára kétágyas áron. Megalkudtunk. Honnan tudhattuk volna még akkor, nem lesz semmiféle telt ház sehol, sőt, mindhárom nap mi leszünk az egyedüli ott alvó vendégek, magyarul miénk lesz az egész ház.

Március 14-e délután jöttek az igen rossz hírek a havazásról, szélről, ezért azt javasoltam Gabinak, hogy vegyük fontolóra az indulást. Némi vita, a szél, csapadék, és hőtérképek alapos szemrevételezése után este nyolckor végül úgy döntöttünk - állampolgári felelősségre érzékenyek itt ugorjanak két bekezdést -, hogy nekivágunk Budapestről Bükkszentkeresztnek, legfeljebb, ha nagyon rossz a helyzet, visszafordulunk az úton.

Miskolcig az autópályán nagyjából nem is volt semmi baj, ám ahogy ráfordultunk az M30-asra, megkezdődött a tánc. Az északi szél bal elölről lökdöste a kocsi orrát, a jeges-havas úttesten keményen kellett markolni a kormányt. Úgy öt kilométerenként árokba csúszott, otthagyott, vagy épp mentett kocsik mellett mentünk el. Néhány kilométerre Miskolctól egy ponyvás kisteherautót keresztbe fordított előttünk a szél, épphogy megtudtam állni.

Bükk, vízesés, barlang, turistaház nagyobb térképen való megjelenítése

Lassan haladva, de szerencsésen eljutottunk Miskolcig, majd tovább Lillafüredig, ahol véget vetettünk az autókázásnak. Az eredeti cél, Bükkszentkereszt egyfelől még messze volt a csúszós hegyi úton, másfelől nem ismertem onnan a mintegy 3 kilométeres gyalogutat a Fehérkőlápa turistaházig. A turistaház Lillafüred felől is elérhető volt, igaz, egy 300 méternyi szintmagasság leküzdése után, de ezt a szerpentint legalább ismertem. Később kiderült, hogy nagyon jó döntés volt.

Az éjszakai megérkezést Lillafüredre megünnepeltük néhány korty 52 százalékos Tatrateával, meg egy kis sörrel. Felmálháztunk, felvettük a kamáslikat a bakancsra, és a kocsit otthagytuk egy tök üres parkolóban. A zöld jelzésen haladtunk felfelé, de már az első hajtűkanyarban egy a hó súlya alatt az útra omlott bozóton kellett keresztülvágni magunkat.

Az úton 20-25 centiméter mély szűz hó volt (a fenti kép már egy nappal későbbi). Bekapcsoltuk a fejlámpákat, és sűrűn húzogattuk a Tatrateát. A hóréteg miatt földre hajló ágak alatt többször csak törpejárásban tudtunk átkecmeregni. Tudtam, hogy a széles turistaúton nem fogunk eltévedni, és a hó és a hideg ellen is fel voltunk szerelkezve. A Tatratea pedig egyre jobban hatott, így az utolsó fél órát már énekelve, azaz inkább kornyikálva tettük meg. Bőven éjfél után érkeztünk meg a turistaházba. István, a tulaj két pohár pálinkával várt, és alig akarta elhinni, hogy mégis lesz vendége. A szobákat ugyanis mindenki lemondta.

Másnap hosszú alvás után a reggelinél azon tanakodtunk, merre tovább. Terveimet alaposan átírta a márciusi havazás. A hó egyébként még mindig nagy pelyhekben szakadt. Arra jutottunk, hogy kinézünk a közeli Fehérkő kilátóra, majd besétálunk a 3 kilométerre fekvő Bükkszentkeresztre, aztán majd meglátjuk. A kilátó felé már volt két nyom a 30-35 centisre hízott hótakaróban, tehát a délelőttöt már más is kihasználta túrázásra.

A fákon valószínűtlenül vastagon állt a hó. Azon nevettünk, hogy ha az elmúlt hetekben bárki azt mondja, hogy majdnem térdig érő szűz hóban fogunk gázolni március 15-én, simán hülyének nézzük. Azzal szórakoztunk, hogy a mélyen meghajló fiatalabb fákra rácsaptunk a túrabottal. Az ágak a tehertől megszabadulva felálltak előttünk.

A kilátóponton nem sokat láttunk a hófelhők miatt. A Fehérkő kilátóról visszamentünk a turistaházig, de nem mentünk be, hanem tovább lépkedtünk Bükkszentkereszt felé. Az erdőben még megvolt a néhány láb taposta nyom, de kiérve egy szabadabb helyre már semmit se láttunk, a szél ugyanis elsimította a havat. Egy régi villanyvezeték alapján tájékozódtunk, így sikerült átvészelni a hósivatagot. Itt derült ki, hogy ha előző este ezen az útvonalon jöttünk volna, akkor a sötétben biztos eltévedünk.

A faluba beérve lelkesen lapátoló emberektől kérdeztük meg, hogy hol van a közelben egy vendéglő, vagy legalább egy kocsma. Elirányítottak minket a Rusztikhoz, ahol forró csorba levest és erdélyi pápánást nyomtunk egy pálinka és egy sör közé csomagolva. (A nem teljesen tájjellegű, de ízletes kaját kínáló vendéglőt ugyanis egy erdélyi pár vezeti.) Jól felmelegedve ismét kimentünk a süvítő szélben kavargó hóba. A falu a hosszú hétvége ellenére üres volt. A visszaút sokkal rövidebbnek tűnt, annak ellenére, hogy néha megpihentünk.

A hó az átfúvásoknál néha extrém mély volt. A turistaházban István már főzte a vaddisznópörköltet vacsorára. Amíg elkészült, a kemence mellett elbóbiskoltunk.

A pörköltből bedobtunk egy jó nagy adaggal, bőven meglocsolva vörösborral, így nem volt nehéz az elalvás. Az éjszaka második felében viszont álmomban halálra vált Zrínyi Miklósként menekültem többször is a gyomromban tomboló vaddisznók támadása elől. Következő nap már jobb idő volt, nagyobb túrát is tervezhettünk. Már régóta meg akartam nézni az időszakos Vörös-kő-forrást, ami elvileg méteres gejzírként lövell fel egy sziklalyukból március-április környékén a Bükkben. Azért akkor, mert az olvadó hó összegyűlik a hegy gyomrában levő barlangokban, és a vízszintnél alacsonyabban fekvő nyíláson nagy nyomással préseli ki a vizet. Több ilyen időszakos forrás van még a Bükkben, de a leglátványosabb közülük a Vörös-kő-forrás.

Lementünk a hegyről a lillafüredi parkolóig, lesöpörtük a kocsiról a 15 centis hót, és átgurultunk Répáshuta fölé kb két kilométerrel. Itt a Juhász-kúttal szemben, egy használaton kívüli erdészeti út bekötésénél kiástunk egy parkolóhelyet, letettük az autót, és felhágtunk a zöld körrel jelzett turistaútra, ami a Hárs-kút után csatlakozott be a Tar-kő sziklái alatt elvezető kék kereszt útba. A kék kereszten elbandukoltunk a 707 méteres Kuklya (jelentése amúgy kukora, azaz kurta szarv, Herman Ottó - A magyar pásztorok nyelvkincse könyve szerint) csúcsa mellett, át a Mumus-lápán (a mumusra nem találtam magyarázatot, a lápa hegylábat jelent) és a Toldi-bércen a Toldi kunyhóig, ahol letértünk a jelölt turistaútról jobb felé a völgybe egy erdészeti úton.

Az út egy nagy U-kanyarral ereszkedett be a Vörös-kő-völgybe, elhaladva a Vörös-kői-barlang mellett, amit nem hagyhattam ki.

A meredeken lejtő barlangba kb 10 méternyire hatoltam be, de mivel két héttel azelőtt (barlangi vezetővel) bejártuk az onnan egyébként nem is olyan messze levő a Létrási-vizes-barlang mély hasadékait, úgy gondoltam, hogy a járatot nem ismerve nem kockáztatom, hogy elnyeljen egy megcsúszás után.

Kifelé menet Gabi várt az ajtóban. Áthaladtunk egy zord sziklaszoroson, a tulajdonképpeni Vörös-kő alatt. Elnézve a rideg, meredek sziklát, el tudtam képzelni, hogy a Vörös-kő eredetileg Véres-kő néven futott, mint pogány áldozóhely. 

Innen már hallottuk a Vörös-kő-forrás zúgását is, aminek nagyon megörültem, hiszen tartottam attól, hogy a természetes szökőkút még nem működik a nagy márciusi fagyban-hóban.

Örömöm lelohadt, amikor odaérve azt láttam, hogy a víz a forrás körül egy kis tóvá duzzadt, ami lefogta a kitörő vízsugarat, csak enyhe fodrozódás mutatta a felszínen, hogy alulról érkezik a nyomás. (Most így visszagondolva egyre nagyobb a gyanúm, hogy ezt benéztem: lejjebb kellett volna mennünk még egy kicsit, és megláttuk volna a valódi zuhatagot.) De mi visszafordultunk, és elindultunk ugyanazon az úton, amin jöttünk, arra gondolva, hogy a másik időszakos forrás, az imó-kői, talán látványosabb lesz.

Menet közben vigasztalásképpen kisütött a nap is. A Hárs-kúthoz visszaérve, ahol a kék kereszt jelzés találkozik a zöld kör jelzésű úttal, van egy harmadik leágazás dél felé, ami kék kör jelzéssel vezet az alig egy kilométernyire zúgó Imó-kő-forráshoz. Ezen indultunk el.

Húsz-harminc perc séta után odaértünk a forráshoz, ami szerencsére látványosan bő vizet ontott, kedvem lett volna fejest ugrani bele.

Benézve a sziklaodúba, ahonnan a dől az ár, látszik, hogy alulról tör felfelé az egyébként 10-12 fokos, tehát az adott hőmérsékleti viszonyok között melegnek számító víz.

A forrás felett magasodik az Imó-kő sziklája. Miután jól kiélvezkedtük magunkat, irányt vettünk a kocsi felé. Egy órán belül már benne ültünk, és meg se álltunk lillafüredi parkolóig. Itt a felszerpentinezés előtt az egyetlen nyitva levő helyen, a Tókert étteremben bedöngettünk egy kis Unicumot, és ismét nekivágtunk gyalog a sötétben a 300 méteres szintnek. István fent már a vaddisznópörkölt maradékával és serpenyőben pirított krumplistésztával várt, amit elfogyasztva megint nem kellett altatódal az elalváshoz.

Utolsó napi levezetésnek azt a Lillafüredhez közeli, félreeső kis időszakos vízesést szántuk, amit István ajánlott előző este. A nap délelőtt 7+1 ágra sütött, könnyedén ereszkedtünk lefelé a hegyoldalban.

Az elmúlt napokhoz képest tízszer annyi túrázó merészkedett ki a hóba. Lent beugrottunk a kocsiba, és a Hámori tó csücskénél levő kereszteződésben balra fordulva elindultunk Újmassa irányába. Körülbelül két kilométer után balra ráfordultunk a Jávorkúti útra, aminek az elején rögtön le is tettük a kocsit. Innen egy kétszáz méterre található egy, a műútról nem nagyon látható kőfejtő, aminek az oldalán (a fáktól takarva) csörgedezik lefelé a vízesés.

Jelen esetben jégorgonává fagyva.

De a tűző nap és Gabi meztelen vállának hatására még a jégcsapok is olvadni kezdtek. A kőfejtőben napozva megállapítottuk, hogy ezt a látványt kár lett volna kihagyni, majd lassan elindultunk hazafelé.

Konklúzió: Az időjárást nézve elég extrém hóba szaladtunk bele március 15-16-17-én, de mi még mindig sokkal szerencsésebben jártunk, mint sokan, akik a Dunántúlon az autópályán rekedve töltötték el ezt a pár napot. Úgy fogtuk fel, különleges kegyben van részünk, hogy a téli Bükköt tavasszal, szűz hóban láthatjuk. Ebben a két hónapban azonban hó hiányában is érdemes ellátogatni ide, ha másért nem, akkor az időszakos források látványa miatt. A Vörös-kő-forrás ügyében most elég bizonytalan vagyok, vajon azt láttuk, vagy esetleg lejjebb kellett volna-e mennünk a völgyben, de a bizonytalanságot néhány hét múlva feloldom, mert a fiúkkal is elbandukolunk oda, ezúttal, dél, azaz Felsőtárkány felől. Ha máskor nem, akkor majd választ kapok a kínzó kérdésre.

Bónusz: Lihegő krokodil a Létrási-vizes-barlangban

Két héttel a március 15-i túra előtt leugrottunk a három fiúval a Létrási-vizes-barlangba.

A Bükki Nemzeti Park honlapján keresztül lehet vezetőt és időpontot kérni, nekünk elsőre a kívánt napra sikerült. A részletekről (ár, hely, időhossz, stb) minden kiderül, ha ide kattintasz.

Ez a barlangtúra abban különbözik a Pál-völgyi barlangban vagy a Solymári Ördög-lyukban tapasztalt élményeinktől, hogy itt az út jelentős részén csobog a víz. Tehát hol váratlan hideg zuhannyal kell számolni, hol pedig azzal hogy egy szűk járaton egy hideg vízzel teli teknőn kell keresztülkúszni úgynevezett "krokodilba".

A fiúk végig élvezték a másfél órás létrázást-kúszást-mászást, csak a legkisebb, a 7 éves Vili fáradt el fejben a legvégére.

Nekem az elején a mélyhibernálásban csüngő denevérek kerülgetése okozott kisebb gondot, majd az overall alatti utcai ruházatom elülső fele ázott át teljesen egy vidám krokodilozás közben.

A kedves nevű Dög-szifon nem rohasztott oda igazán, de végül a kijárat előtti, szűk sáros-csúszós függőleges kürtőben küszködve kissé megroppant a vállam. (A fenti képen a Sóhajok hídja, a bal sarokban egy durmoló denevérkolóniával.)

Amúgy szeretek barlangozni, de most megint megerősödtem abban a véleményemben, hogy egy évre egy barlang bőven elég.

Aki a többi fotóra kíváncsi, ami már nem fért be a posztba, ide kattintva megnézegetheti.