Tejfehér, opálosan világító köd vett körül, lábam alatt kékesen csillogott a hó. Mint a Mátrixban, amikor kikapcsolják az összes imitációs programot. A patakokban csorgó verejték, az nagyon valóságos volt.

Már korábban legendákat hallottam az olasz Alpok-béli Corsi menedékház üzemeltetőjének, Cristianónak vendégszeretetéről, aki már csak magyar felesége okán is kedveli a magyarokat. A Tarvisiótól kicsit keletre, a szlovén határtól nem messze, 1800 méter magasan fekvő rifugióban dolgozott szeptember óta két túravezető ismerősöm, Anikó és Julcsi is, adta magát, hogy meglátogassuk őket november elején, a ház zárása előtti utolsó hétvégén.

Körülbelül 7 óra alatt értünk ki kocsival Szlovénián keresztül a völgy aljában levő találkozópontig. A meteo hideg, de alapvetően napos időt ígért, ám a Ljubjana után fel-feltűnő hófoltok láttán rosszat sejtően ráncolni kezdtem a szemöldökömet. Az olasz határnál már szottyos havaseső hullt az égből, ami el sem állt aznap.

A csapadékra való tekintettel Cristiano lejött értünk, és az út lankásabb első szakaszán felvitt minket kocsival a kajás felvonó aljáig, ahonnan a hátizsákokat fellanovkázta a házhoz. Nekünk így mindössze 800 méternyi szint megmászása maradt a hűvös esőben.

Ahogy haladtunk felfelé, egyre több lett a hó. Ez előrevetítette, hogy a 2000 méter feletti lefagyott, havas sziklafalakon nem sok esélyünk lesz megmászni a betervezett csúcsot, a 2666 méteres Jof Fuartot, és a két közelében húzódó via ferrátát. Azért bíztunk a szerencsénkben.

Öt óra előtt nem sokkal feltűntek a Rifugio Corsi pirosra festett zsalugáterei. Jól szétázva estünk be a házba. Mivel ilyen időben nem sok kedvünk volt már bárhova is menni, meg hamarosan sötétedett is, így aztán lepakoltunk és elkezdtünk enni-inni. Én minestronét nyomtam, majd hússzeletet fricóval (friuliai sajtos lapcsánka) és polentával (olasz kukoricadara-pogácsa), és közben cabernet-vel öblögettem.

View Jof Fuart in a larger map

Közben Cristianótól megtudtam, hogy a ház Guido Corsi neves hegymászóról van elnevezve, aki a hősi halált halt az I. világháború harcaiban. Állítólag, miután kifogyott a tölténye, kövekkel folytatta a harcot, amíg le nem lőtték. Még azt is meg akartam tudakolni, hogy mit jelent a fura nevű Jof Fuart, ahova később készültünk, de az kissé nehézkesebb volt. Cristiano és barátja, Luigi abban még egyetértett, hogy a fuart erőset jelent az itt honos friuliai nyelvjárásban. A jof (nem ám dzsoff, hanem fonetikusan: jof) szón viszont hangosan összevesztek. A friuliai Luigi nyert végül, aki pontosan így definiálta a jelentést: nem csúcs, ahogy (a Giulia régióbeli) Cristiano mondja, hanem "nem meghatározható hely". Puff neki, ezzel nem jutottam sokat előre.

Másnapra Sentiero del centenario via ferratát terveztük be. Az út a Cima del Vallone szaggatott hegygerincén vezet, több helyen is a sziklába vájt bunkereken keresztül.

Ráérősen, 10 óra felé indultunk el a házból a hóban.

A körülbelül 2100 méteren húzódó nyeregig normál kaptatón haladtunk felfelé.

A nyeregtől az első bunkerbejáratig egy hóval fedett sziklapárkányon topogtunk át, a csúszós szikla miatt kötélbiztosítással.

A barlangszerű bunkerben jégpályává fagyott a víz, de legalább nem száz métert zuhant, aki eltaknyolt rajta. Körülbelül 20 méternyit másztunk felfelé a sziklában, amikor újra kiértünk a szabad levegőre.

Itt már szakadt a hó, alig láttunk valamit. Az előörs megvizsgálta a továbbhaladás lehetőségét, de mivel a via ferrata drótkötelei sok helyen a hó alatt rejtőztek, a csapat a visszafordulás mellett döntött.

Lefele menet az ég elkezdett tisztulni.

Végre láttunk valamit a környező hegyekből.

Leérve még nem mentünk be a házba, hanem elsétáltunk a közeli sziklabunkerekhez (ezekből elég sok van a környéken, nagy harcok voltak itt az I. világháború alatt).
Az úton (némi elészórt csoki elfogyasztása után) a nyomunkba eredt egy havasi csóka és a párja.

A bunkernél már egész közel jött hozzánk haverkodni.

A ház felé még kiélveztük az aránylag tiszta idő adta lehetőséget, és alaposan körbenézegettünk. A rifugióban Cristiano már sütötte a pizzát estére. Könnyű borozást terveztem, és korai ledőlést, mert másnap várt ránk a Jof Fuart, ami ebben a hóban nem tűnt egyszerű sétának.

Időközben Pietro, a ház őrzője, a világ leggarfieldszerűbb macskája is barátkozni kezdett velem, hiába, ez egy ilyen nap volt.

A pizzával jól eltelve éppen nyugovóra akartam térni, amikor Cristiano megjelent a kezében egy cserép tyúkitatóhoz hasonlító valamivel, és hajtogatni kezdte, hogy Grolla del amicizia, Grolla del amicizia! Kiderült, hogy Aostában (a Mont Blanc alatt) van egy olyan hegyi népszokás, mint az indiánoknál a békepipa, csak éppen a Barátság kelyhének hívják (Grolla del amicizia). A fából faragott (tehát nem cserép) ivóedényből úgy kell kiinni a tartalmat, hogy az kézről kézre jár, és nem lehet letenni, amíg ki nem fogy. A tartalom pedig forró kávéban elkevert ginepro liqueur, azaz borókapálinka. Nem is aludtunk éjfélig.

Az éjszaka aránylag tiszta volt, ami Bence vámpírfilm-hangulatú felvételén jól látszik.

Másnap a reggeli után nekivágtunk az útnak. Ezúttal szintén egy nyerget céloztunk meg, olyan 2200 méteren. Ahogy egyre feljebb haladtunk, a szűzhó úgy lett mélyebb. Cristiano ment elöl, törte a fagyott havat. Én mögötte, a többiek meg énmögöttem. Sajnos mivel legalább 10 kilóval nehezebb vagyok Crisnél, folyamatosan beszakadt alattam a lábnyoma, ami minden 3.-4. lépésnél azt eredményezte, hogy térdig-combig süppedtem a hóba. Ez rettentő fárasztó volt, egy idő után már bőszen átkozódtam, és legalább úgy izzadtam, mint egy szaunában.

Újra megjött a hóesés. Sőt enyhén világító tejfehér köd szállt le. Komolyan aggódni kezdtem a hóvakság miatt, ugyanis nem gondoltam napszemüvegre. Mindössze Cris hátát láttam rettentő homályosan 5-6 méterrel magam előtt, és a lábnyomainak elmosódott kontúrját, a többi minden egy merő fehérség, de úgy, hogy belekáprázott a szemem. A Mont Blanc-on láttam egy hóvak hegymászót, akit úgy vezettek a társai lefelé, nagyon nem szerettem volna megtapasztalni, milyen.

Felértünk a hágóhoz, ahonnan megint sziklafalon kellett volna továbbmenni. Cristiano előrement, majd fejét csóválva jött vissza a süvítő szélben. Láttam, hogy ez a csúcs is a zsákban marad. Szívás. Nem túl jókedvűen ismét visszafordultunk. A helyzetet egyik túravezetőnőnk foglalta össze némileg ugyan félreérthetően, de lényeglátó tömörséggel: "Szopni tudni kell."

A délutánt azzal ütöttük el, hogy a Corsi ház mögött található jeges-havas sziklafalon néhányan a mix-mászást gyakoroltuk hágóvasban és jégcsákánnyal.

Este újabb fejedelmi vacsora, és több bottiglia vörösbor után megint előkerült a Grolla del amicizia. Ezúttal belevittünk egy magyaros újítást: mivel a kelyhen nyolc csöcs volt, amiből szipákolni lehetett a forró kávés-borókapálinkát, így körbeálltuk, mindenki rátapadt egyre, majd körben hullámzó mozgással üríteni kezdtük. Csakhamar lett móka, s kacagás. Záróest lévén előkerült Julcsi klarinétja és Cristiano gitárja is, amiken hevenyészett koncertet adtak. (Az épp gitározni tanuló Cristianót a legmeredekebb hólejtőn se láttam így izzadni.) Utolsó emlékeim egyike, hogy én is kipróbálom a klarinétot: improvizációm elől Pietro is nyávogva menekült, pedig ő aztán tudhatja, mi az a macskazene.

Másnap ismét lehangoló és hideg esőre, ködre keltünk, ami lekísért minket a parkolóig, esélyt sem adva más programnak.
Konklúzió: A Corsi menedékház és környéke nem igazán novemberi túrázásra való. Nyáron, mint azt száz fotón is megállapíthattam, gyönyörű hely, iszonyú szép panorámával,aránylag könnyű utakkal. Nekünk ebből viszont az eső, a hó, a köd, és a szívás jutott. Mindezért persze kárpótolt a ház hangulata, ahol négy nap alatt (három éjszaka, reggeli-vacsora, dőzs) összesen 130 eurót költöttem.

Zsákban maradt csúcsok a szlovén oldalon

Ebben a térségben nem ez az első zsákban maradt csúcsom. A határ szlovén oldalán 2009 októberében hasonló módon futottunk neki a 2740 méteres Skrlaticának és a 2679 méteres Mangartnak, de a falakat borító jég miatt ugyanígy vissza kellett fordulnunk. Végül meg kellett elégednünk az 1653 méteres Svinjakkal, de az sem volt egy könnyed séta.

Ezúttal Bovecben, kedvenc szlovén városomban laktunk. Innen indultunk neki a Svinjaknak, ami Disznóólat jelent, de a formája miatt én sokáig azt hittem, hogy Disznóhát igazából a neve. A csúcsra vezető út a képen baloldalt meredező kis bütykön át visz az út, majd ráfordulunk az egyre meredekebb gerincre.

Itt láttam életem legmegdöbbentőbb boszorkányfáját, ami holdfényben a legelvetemültebb japán horrorban is megállná a helyét. (A háttérben elterülő völgyben Bovec házai mosolyognak.

A csúcson a Triglav tetején található kis fémbungaló miniatűr mását helyezték el a vicces kedvű boveciek.

A csúcson készült panorámakép jobb oldalán a Bovecet és Szlovéniát határoló Rombon és Kanin hegy magasodik. A vonulat mögött már Olaszország van, ott bújik nem messze a Jof Fuart és a fentebb megénekelt Corsi menedékház is.

A sikeres csúcsmászás után az ezer méterrel magasabb Skrlaticát, Szlovénia második legmagasabb hegyét akartuk volna meghódítani.

Ebben Roli, a holland túravezető, és Jacque nevű kutyája lett volna segítségünkre.

A hegy alatt még bizakodva néztünk fel a furcsa fényekben úszó ormokra. (A Skrlatica név egyébként a hegy skarlát színéből fakad.) A jeges-havas sziklafalak azonban visszaverték a támadásunkat.

Másnap még megpróbálkoztunk a szlovén-olasz határon fekvő Mangarttal. Az időre igazán nem is lehetett panaszunk.

Ám feljebb érve a jég miatt egyre többször került elő a kötél, ami nagyon lelassított.

Az alacsony drótkerítés jelezte határhoz érve rájöttünk, hogy nem érdemes tovább menni.

Lefelé menet még elmorfondíroztunk azon, hogy ha itt lejjebb ilyen panoráma van, akkor mi lehet odafent. Majd legközelebb megnézem.

A posztban a szerző felvételei mellett Molnár Aniko (Salamandra) és Lázár Bence fotói láthatók.