A pszichokiller hangulatú Hárombarát-nyergen úgy üvöltött a szél, hogy még Hasfelmetsző Jackbe is belefagyott volna a gyilkos düh.

A Kinizsi Százas mellett a Dögölj meg, Börzsöny! a másik olyan karakteres teljesítménytúra, amit tisztelettel vegyes áhítattal szoktak emlegetni túrázó emberek. Ezért nem volt kérdés, hogy én is elkeveredek rá előbb-utóbb. Ennek most február 7-én jött el az ideje.

A túra neve nem véletlenül lett az ami, az egyik legnehezebb teljesítménytúrának tartják. A kiírók által is hangsúlyozott nehézséget nem a túra 51 kilométeres hosszúsága jelenti, de még csak nem is a 2550 méternyi magasság, amit 18 óra alatt meg kell mászni (esetünkben kétszer fel a Csóványosra, kétszer le, ugyanez a Nagy-Hideg-heggyel), hanem a körülmények. A korábbi években volt, hogy ködben bolyongtak az indulók, volt, hogy combig érő, megáradt patakokon kellett átgázolni. Nekünk most mély hó, kemény hideg, és süvítő szél jutott, ami annyira nehezítő körülmény, hogy a 15 órás szintidőt 18 órára tolták ki.

Szombat este érkeztünk Gabiva és Danival a rajthelyre, a kemencei Kőrózsa panzióhoz, ahonnan 166-an neki akartunk vágni az útnak. Gabi csak a szállításunkat vállalta, nem akarta túl nehéz fába vágni a fejszéjét. Danival pedig szokás szerint videó forgatását terveztük út közben, ami természetesen egy fokot még tovább emelt a nehézségen.

Inkább technikailag (bakancshólánc, energiazselék), meg fejben készültünk a túrára. A fejben felkészülés annyit jelentett, hogy az előzetes megbeszélésen a sörözőben eldöntöttük, hogy a szintidő betartása másodlagos, a fontos, hogy a videó elkészüljön, és hogy ha ezért késve is, de mindenképpen érjünk be a célba. A feladás nem szerepelt lehetőségként.

A Kőrózsában elrendeztük a cuccokat. Én a szálkolbász-zsemle duót félúttól csokikkal és energiazselével akartam váltani. Ezek mellé bepakoltam egy esőkabátot, egy pótpolárfelsőt, a pótakksikat a kamerákhoz, a hóláncot, vizet, termosznyi teát, meg egy-két bizbaszt, máris tele volt a zsákom. Rögtön az indulásnál (18.25) csúsztunk a szintidőnkből egy fél órát, míg összeszerveztük az interjút Csanyával a főszervezővel, aztán véletlenül tovább mentünk a műúton, mint kellett volna. (Ráadásul Dani a nagy zűrzavarban a starthelyen hagyta a teli termoszát, de ez már csak feljebb derült ki.)

Szóval erősen indítottunk. Mivel majdnem hanyatt vágtam magam egy jeges részen, a hóláncot is felcsatoltuk, ami a befutóig rajta is maradt a bakancsunkon, sok csúnya tanyázástól megmentve minket. A Csarna-völgyben meneteltünk felfelé a zöld jelzésen. Az ég kristálytiszta volt felettünk, a csillagok világítottak, a hó kéken fehérlett, a levegő pedig olyan friss volt, hogy visszaharapott. Eltartott egy ideig, amíg belerázódtunk az ütembe. Hátranéztem, és sajnálattal állapítottam meg, hogy mi vagyunk az utolsók. 

Mikor balra az 574 m magas Godóvár hegyet elhagytuk, tudtam, hogy a legelső, 9 km-es szakasz harmadánál vagyunk. Az érdekes nevű hegynek már csak itthon tudtam utána nézni: régészeti kutatások szerint a a Hont-Pázmány nemzetségbeli Godó épített rajta várat, és alapított köré falut a honfoglalás után. Csontjai biztos még most is ott porladnak. Ha ezt tudom, amikor elmentünk mellette, biztosan jó mosolygok azon, hogy fordult a kocka, most Godó vár.

Az út végig ütemesen emelkedett Miklós-tető (724 m) mellett egészen Magosfáig (916 m), meredekebb kiugróra nem emlékezem. Ahogy egyre feljebb értünk, egyre mélyült a hó, egyre erősebb lett a hideg ragyogás, egyre jobban fújt a csontig ható szél. Egy helyen, amikor azt hittem, hogy a pontőrök tábortüzét látom, a gyérülő fák közt felnyitotta csipás-narancssárga szemét a kelő hold.

A mély hó roppantul lelassított minket. Az előttünk haladók nem tudták letaposni, a nagy fehér kása elnyelte az energia nagy részét, rendkívül fárasztó volt kapaszkodni benne felfelé. Amikor felértünk a Magosfára, akkor viszont már tudtam, hogy a neheze megvan, egy rövidebb gerinc után ott is leszünk az első ellenőrző pontnál, a csóványosi kilátónál. Ez a kis rövid szakasz volt a legszebb és legnyugalmasabb része a túrának, a szél itt valamiért alig fújt. Gyorsan vége is lett, a homályból hirtelen elénk ugrott a frissen átépített kilátó.

A csúcson viszont újra tombolt a szél. A pontőrök behúzódtak a kilátóba. Teát főztek a szűk lépcsőházban, ami folyamatosan nyögött a szélben. Megkaptuk a pecséteinket, de közölték, hogy már túl vagyunk a szintidőn. Az egy kicsit meglepett, hogy már az elején így megcsúsztunk, de mondtuk nekik, hogy a videó az elsődleges, majd beérünk valamikor.

Innen az itiner szerint le kellett ereszkednünk 7 kilométert Királyházára, majd onnan ugyanazon az úton vissza ide (tehát 600 métert fel-le). Itt már ráállt az agyam a monoton teljesítménytúra-üzemmódra. Ebből a szakaszból három dologra emlékszem: az elején kocogtunk örömünkben, olyan jó volt lefelé menni. A második az ellenőrző pont előtti brutál lejtő, ahol folyamatosan félre kellett állnunk a felfelé fújtató többiek elől (így illik), és maga a pont a jókedvűen lángoló tábortűzzel és a jó kedélyű pontőrökkel, akik teával és csokival kínáltak. A harmadik pedig, hogy a visszaútnak az istennek se akart végeszakadni.

Azazhogy, dehogynem: hogyne emlékeznék még a Nyeregre. A pszichokiller hangulatú Hárombarát-nyergen úgy üvöltött a szél, hogy még Hasfelmetsző Jackbe is belefagyott volna a gyilkos düh. A túra másik nagyon emlékezetes pontja. Természetesen itt kellett felvennünk a legtöbb vágóképet. Eltököltünk vagy húsz percet vele, jól átizzadva dideregtünk egy-egy jó beállításért.

A pontőrökkel a Csóványos kilátó tetején. A szél éppen borítja felém a fényképezőgép állványát.

A Csóványoson még elértük éppen a csomagoló pontőröket, haraptunk kolbászt zsemlével a kilátóban, és elfogyasztottuk Danival a teámat, remélve, hogy a következő ponton kapunk újat. A kék jelzésen indultunk lefelé a Foltán-keresztig. (Foltán János erdőőr volt, akit az 1880-as években két fatolvaj agyonvert.) Ezt a részt elég jól ismerem, mégis eltévedtünk rajta, egy fakitermelő traktor friss útja elvitt minket (meg ahogy láttam, sok előttünk járót is), nem vettük észre a jelet. Sebaj, mikor gyanús lett, visszafordultunk, és megkerestük az ösvényt a hóban.

Az egykori kaldera mellett haladó út a Börzsöny egyik legszebb része, viszont akkorra már köd ereszkedett rá, így nem élvezhettük ki teljesen. A Spartacus kulcsosházig vezető 5 kilométeres szakaszon sikerült még egyszer eltévedni, egészen a végén. Ha nem tévedtünk volna el, forró tea is jutott volna. A csomagoló pontőrök azonban szomorúan közölték, hogy percekkel előttünk öntötték ki a hóba, mert már azt hitték nem jön senki. Kaptunk viszont ásványvizet, almát, sőt az egyik pontőr még a saját iso-italát is odaadta.

Gyors összegzést tartottunk velük: azt mondták, hogy körülbelül 50-en hagyták abba a túrát ezen a ponton, belefáradva a küzdelembe, plusz még tízen fent a Csóványoson fordultak vissza, így kiszámoltuk, hogy az indulók harmada már feladta. Megvizsgáltuk magunkat is: majdnem 12 órája meneteltünk, nekem a jobb térdem, Daninak a bal térde fájt, egyéb baj nem volt. A feladás természetesen szóba sem jöhetett.

A következő pont a Nagy-Hideg-hegyi turistaház 5 kilométerre, 514 méterrel magasabban, ahol forró leves, forró tea várt minket. Nekilendültünk, hogy mielőbb odaérjünk. Itt is volt némi bizonytalankodás, főleg a szakasz elején, és a végén tévelyegtünk, de reggel 7 óra 15-kor fent voltunk a házban.

Az étteremhelyiségben elég nagy forgalom volt, sokan akkor érkeztek vissza a következő pontbéli fordulótól, a Hamuháztól. Gyorsan bedobtunk egy tányér babgulyást, hogy a folyadékot, a sóveszteséget és a táplálékot pótoljuk, rá egy energiaszeletet, térdfájásra egy Voltarent, és mentünk tovább.

Lefelé menet találkoztuk többekkel, akik már visszafelé jöttek, és nagyon elgyötörtek voltak. Kérdeztük hetykén, milyen lesz ez az oda-vissza 10 kilométer? A Csóványos utáni numero 2-es szopás - jött a válasz. Ehh, pedig már azt hittem, hogy a nehezén túl vagyunk.

Ez a szakasz egy meredek, hosszú lejtővel indult a Kis-Hideg-hegyre, ide-oda csalinkázással folytatódott, majd egy végtelen hosszú völgybe tartó végtelen hosszú - de legalább nem meredek - erdei úttal fejeződött be. A vége felé én már minden sötétebb foltot Hamuháznak hittem. Végre, megláttam az épületet! De nem. Közelebb érve látom, hogy csak egy vadetető teteje. Annyira hülye még én se vagyok, hogy azt higgyem, hamuval etetik szegény őzeket, ezért tovább vánszorogtunk.

Pár száz méterre végre tényleg befutottunk a Hamuház állomásra, aminek kisvasúti felső szakaszát az 1995-ös és 1999-es nagy árvíz súlyosan megrongálta. Részben helyreállították azóta, de nem idáig. Maga a Hamuház épülete, aminek a neve onnan jön, hogy itt régen a faszénégetők által hátrahagyott hamuból szappant főztek, eléggé rendben van, lévén Kéktúra pecsételőpont.

Sajnos az ellenőrző pont már bezárt, így legfeljebb magunknak pecsételhettünk a Hamuház matricájával. Betoltunk még egy energiaszeletet, és hajrá visszafelé. Valahogy olyan jól eltaláltuk a ritmust, hogy gyorsabban értünk fel, mint le. Nem volt sántikálás, eltévedés, volt viszont lendület. Még a Nagy-Hideg-hegyi meredélyen is, ahol először kezdtem mantrázni magamban a túra közkeletű nevét. A pontőrök természetesen már elmentek a Nagy-Hideg-hegyi turistaházból, mire odaértünk.

Nem baj, ez volt az utolsó előtti állomás, innen már csak egy 7 kilométer hosszú lejtőn kellett legurulnunk Királyházáig, és végigmentünk a túrán! Újabb energiaszelet, egy forró tea, és ráfordultunk a piros jelzésre a Magas-Tax (739 m) felé, hogy amellett tovább haladva a Taxi-nyiladékon beérjünk a célba. Taxi! - rikkantottam volna, ha humoromnál vagyok, de ekkor már nem voltam. Eléggé elcsigázódtunk, le is maradtunk. A fura nevű hegyet egyébként Albert osztrák herceg által ide telepített szász vasércbányászok nevezték el Hohe Tax-nak a XV. században, merthogy ezen nőtt egyedül fenyő (a Tax, a Daxen, vagy a Taxtanne változata, ami lucfenyőt jelent internetes források szerint, a Hohe pedig, mint mindenki tudja, magasat).

Ahogy mentünk lefelé délelőtt a hosszú szekérúton, felderült a kedvem. A nap melegen sütött (a meleg persze relatívan értendő), turisták estek-keltek felfelé mellettünk a lefagyott úton, amin mi úgy csikorogtunk lefelé hóláncainkon mint két büszke T-72-es tank. Itt volt időm végiggondolni azt, hogyha nem filmezünk, meg nem tévedünk el ötször, akkor simán beértünk volna szintidőn belül is.

Több holtpontom is volt, de csak az első, csóványosi szakaszokban, a sötét, a hideg és az erős lemaradásérzet miatt. De tulajdonképpen egyszer sem merült fel bennünk, hogy fel kellene adnunk. Ezt csak így, eltökélt akarattal lehet megcsinálni, egyébként megdöglesz (nem, nem a Börzsöny, az sosem, szerencsére). Kivéve persze, ha az ember terepfutó vagy profi teljesítménytúrázó vagy, de az már egy más tészta.

Délután egy óra 26-ra futottunk be, ami azt jelenti hogy 19 órán keresztül róttuk a Börzsönyt, keresztül-kasul, felfelé-lefelé, hóban-jégben. Ez pont egy órával több, mint a 18 órás szintidő. De nem bánom, nekem ez így volt tökéléletes. Még éppen találkoztunk Csanyával, aki az utolsó sámlit vagy mit pakolta be a kocsijába, és négy pontőrrel is, akik szabályos kis ünnepséget tartottak nekünk az időközben kocsival odaért Gabi társaságában. Hazafelé az autóban rögtön bealudtam, otthon pedig két óra elteltével lecsapott rám életem egyik legdurvább influenzája. Még jó, hogy nem fél nappal előbb.

Az idei itiner

Dögölj meg, Börzsöny!: hivatalos nevén Börzsöny Éjszakai Teljesítménytúra - Farkas Zsolt Emléktúra, ifj. Dr. Farkas Zsolt agykutató, hegymászó, természetbarát után, aki 1990-ben kitalálta és megszervezte ezt a túrát. (Farkas Zsolt fiatalon, 1997. október 24-én hegymászás közben a Magas-Tátrában meghalt.)

És a videó, amit elkövettünk: