Javában ünnepeltünk odabent a turistaházban, sötét este lett, amikor Gabi azzal jött vissza a kinti vécéről, hogy valami nagy macskaféle dorombolt-mormogott mellette néhány méterre bozótban. János, a gondnok közölte, hogy nem macska az, hanem vaddisznó: ilyenkor este több is fel szokott jönni egészen a ház ajtajáig.

A Mátra a legtöbb embernek a Kékest, esetleg a Galyatetőt jelenti, aszfaltostól, szuvenírestől, nyaralóstól, fukszos-papucsos turistástól. Nyilván fel kell menni az ország tetejére, visz oda persze turistaút is, sőt erdőnyi kilátótorony is van arra, de az igazi Mátra számomra inkább a nyugati oldalon van.

Ágasvárra véletlenül bukkantam rá, egy klasszik, csak gyalog megközelíthető turistaházat keresve. Először barátnőmmel és egy haverommal voltunk fenn tavaly, tulajdonképpen születésnapot ünnepelni, de annyira megtetszett a hely, hogy idén júliusban három fiammal is meglátogattuk.

Az Ágasvári turistaház a budapestieknek rendkívül praktikus választás, alig több mint száz kilométerre van, másfél órányi autózást, és egy bő órás sétát jelent. Mindkét alkalommal a mátrakeresztesi Óvár vendéglő parkolójában tettük le a kocsit, és ha már ott voltunk, fel is halmoztunk némi helyzeti energiát korsó sör vagy pohár kóla formájában.

A vendéglőtől észak felé, a piros jelzésen kell nekivágni a 3,5 kilométeres gyalogtúrának, ami az Ágasvár csúcsa alatti tisztáson megbújó turistaháznál végződik (nagy, jól olvasható turistatérképért katt ide). A turistaút a Csörgő-patak völgyében halad felfelé. A patak neve onnan jön állítólag, hogy áradáskor a magával ragadott kövek egymáshoz ütődve csörgő hangot hallatnak. (Az Óvár vendéglő tulajdonosa tudna erről a csörgésről beszélni, hiszen a pult fölé kitett 2005-ös újságcikkek szerint a megáradt patak a fél vendéglőjét elvitte.)

Nekünk nem csörgött a Csörgő, inkább csak csörgedezett tikkadtan a kánikulai melegben. Körülbelül egy kilométerre az indulástól letértünk közvetlenül a patakmederhez, ami hamarosan egy rövid, de látványos szurdokká szűkült-magasodott.

Itt már inkább csobogott a víz, vicces volt a habokból kiálló sziklákon ugrándozni.

A szurdok gyomrában láttam életem egyik legnyomasztóbb fáját, ami nem elég, hogy úgy hajol fölénk, mint egy minket éppen elátkozni készülő, sokkarú boszorka, de még a gyökerei is legalább két méterrel a fejünk fölött kígyóznak a mohás sziklafalon. A szurdokból kiérve kiváló navigációs képességeimnek köszönhetően az elmaradhatatlan ide-oda kóválygás következett, aztán csak ráleltem a környék legnagyobb barlangjához, a Csörgő-lyukhoz vezető útra. A barlang lejárata sajnos be van rácsozva, ezért igazából be sem tudtunk nézni.

Idén késő délután értünk fel, már nem akartam menni sehová a három fiúval. Inkább elkezdtünk tüzet rakni a ház mögötti hatalmas tisztáson, amin több csillagász is tábort ütött, távcsövekkel felszerelkezve. (Nem volt sok szerencséjük, az eget vastag felhőpaplan takarta, a távcsövekre borított takarót a szél cibálta.)

Az eső végül nem eredt el, és nekiállhattunk szalonnát sütni. János, a turistaház gondnokának átforrósított vas szalonnaprésével rendkívül hatékonyan tudtam gyártani a sültszalonnás-sülthagymás zsíroskenyereket, míg a fiúk a tűz felett hadonásztak a virslis nyársakkal és erdeigolfoztak egy fabunkó meg egy üres pillepalack felhasználásával.

Szamár-kő, Newton-szikla, Vörös-kő kilátó

Tavaly eleve korábban érkeztünk, hogy egy kényelmes túrát megejthessünk Mátraszentistván felé. A cél kilátómániámból kifolyólag a falu felett, 781 méteren álló Vörös-kő kilátó volt. Kora délután indultunk el, felkaptattunk az Ágasvár csúcsára (789 m), onnan pedig kelet felé mentünk tovább a Mátrabérc gerincén az országos kék jelzésen.

Első állomás az úton a Szamár-kő, ami állítólag az egykori magma-feltörések felszínre jutásával alakulhatott ki. Jó nagy lokális lávaejakuláció lehetett, mert a függőleges szikla van vagy 5-6 méter magas. Hogy miért lett Szamár a neve, azt nem tudni.Talán halvány nyom lehet a névadásra vonatkozóan a Szamár-kőtől nem messze fekvő Newton-szikla, ami nem csak a róla élvezhető kilátásáról híres, hanem arról a feliratról, amit a tetején levő táblaszerű kőtömbbe véstek: „Newton hitétől mentsen meg az Isten". Hát igen, van akit almával, és van akit tökkel üt a gravitáció.

A turistaháztól számítva kb négy kilométer gyaloglás után értünk el a Vörös-kő kilátóhoz.

A jó állapotú, zöldre festett fémtoronyból jól látszik kelet felé a Kékes, dél, dél-nyugat felé pedig Mátraszentlászló és Mátraszentimre. A fáradalmakat a közeli Vörös-kő kisvendéglőben pihentük ki, puffanthatnám el ezt a szépen hízott közhelyet, ha egyáltalán fáradtak lettünk volna. Ezért nem is pihentünk, ellenben megkóstoltam életem első káposztás sztrapacskáját, ami olyan jó volt, hogy később még számos követte az elmúlt egy évben. Visszafelé a Mátrabérc alatt, a Csörgő-patak völgyében mentünk az Ágasvári turistaházhoz, ahol még várt ránk egy születésnapi torta és némi innivaló. Javában ünnepeltünk odabent, sötét este lett, amikor barátnőm azzal jött vissza a kinti vécéről, hogy valami nagy macskaféle dorombolt-mormogott mellette néhány méterre bozótban. Ezt meghallotta János, a gondnok, máris mondta sokat sejtető vigyorral, hogy nem macska az, hanem vaddisznó: ilyenkor este több is fel szokott jönni egészen a ház ajtajáig.

Backflash: öncsapda a barkácsbudin

Több se kellett, sorjáztak a rémtörténetek a vaddisznókról, amibe persze én is beszálltam eggyel. Katonakoromban a Bakony melletti Rezinél levő hegyi táborban az első megrendítően vicces tapasztalat után úgy döntöttem, hogy nem használom a világháborús időkből ottmaradt közös latrinát (két vízszintes pózna kapaszkodónak és ülésnek egy baromi nagy gödör szélén), hanem fabrikáltam magamnak benn az erdőben saját minibudit két lécből és két stokiból (székecskéből). A nagy luxusra végül majdnem ráfaragtam, mert az egyik jól megérdemelt trónolás közepette nagy csörtetésre riadtam: 10-15 méterre egy vaddisznó kocogott ki a bozótból, a háta mögött 3-4 kismalaccal. Egyből lemerevedtem, hiszen letolt nadrággal esélyem se lett volna menekülni. Nem tudom miért, de úgy alakult, hogy a vaddisznók inkább nem vettek tudomást rólam, és szépen tovacsörtettek, én pedig remegő lábakkal tértem vissza a biztonságos latrinához. 

A sztorik úgy felzaklatták a barátnőmet, hogy egyedül többet nem mert kimenni a házból, mert mindenhol nagy csúnya, rá leselkedő vaddisznókat látott a sötétben. Még a fiaimnak is elmesélte később, hogy parázott Ágasváron, ezért idén, a sötét leszálltával természetesen ők is elkezdtek vaddisznókat látni. De nemcsak látni kezdtek el, hanem elbújni a sötétben, és hangos röfögéssel jól megijeszteni a másikat. A nagy röfögésnek-sikongatásnak az lett a vége, hogy a vaddisznók valószínűleg messze elkerülték a zajos környéket, ezért még akkor sem láttunk-hallottunk belőlük semmit, amikor kifejezetten rájuk vártunk lélegzetvisszafojtva a szoba ablakában.

Míg tavaly reggel egyből hazaindultunk, a fiúkkal másnapra terveztem be az ágasvári csúcsot, és ha már lúd, legyen kövér, mellé a másfél kilométerrel odébb magasodó ikertestvérét, az Óvár csúcsát is hazafelé menet. Reggeli után indultunk, felkaptattunk az ágasvári csúcsra. Most jobb kilátás volt, mint tavaly, a tájat (Pásztót és környékét) dupla felhőpaplan fedte.

Ahogy nézelődtünk, és a csúcscsokit majszolgattuk, a szél elfújta az alsó felhőréteget, majd szép lassan a felső réteg is fogyni kezdett a napsütésben.

Olyan volt, mint egy hosszan exponált függönyfelhúzás, negyedóra alatt kibontakozott a táj.Ezen a csúcson az Árpád-korban még vár üzemelt, egy megmaradt okirat szerint 1265-ben V. István a királyné lovászmesterének adományozta. A várból sajnos már nem látszik csak néhány szikla, valószínűleg a török időkben rombolták utoljára földig.

Lefelé hamar visszaértünk a turistaházhoz, ahonnan a zöld turistaúton mentünk tovább egy új, legalábbis reményeim szerint már felfestett zöld kör turistaútra. A két hegy között húzódó völgyben kellett volna rátalálnunk a térképen még csak tervezettként jelölt zöld körre, de ez szokás szerint nem ment valami könnyen. Bezavart az is, hogy Hegyi Főnök névre hallgató 7 éves fiam óriásit perecelt a köveken szaladgálás közben, ezért vissza kellett mennünk a turistaházhoz a vért és a földet lemosni róla.

Végül meglett az ösvény, de nem dőlhettünk nyugodtan hátra. Az Óvárra ugyanis nem visz fel jelzett turistaút, az eligazítás szerint a több mint ezer éve emelt, körben felfele haladó földsánc gerincén lehet feljutni rá. Állítólag már a honfoglalás előtt is volt itt földsáncokkal megerősített vár.

A meredek lejtésű felső (belső) sánc mögé húzódtak a védők támadáskor, az alsó (külső) sánc pedig arra szolgált, hogy a jószágokat az mögé rekkentették el éjszakára a vadak elől. Kővár az 1200-as években épült rá, nyoma ma már ennek sincsen.

753 méter magasan fekvő csúcsán mindössze egy fatörzsre erősített tábla jelzi, hogy itt vár állt valamikor. Lefelé jövet újból becsatlakoztunk az Óvár hegy oldalában haladó zöld kör útra. Az ösvény két szép hegyi réten is áthalad, és többször nyílik kilátás róla kelet és dél felé, ezért egyáltalán nem bántam meg, hogy errefelé jöttünk vissza, nem a Csörgő-patak völgyében. Többször lehetett látni a Mátrakeresztest dél felől ölelő hegyeket, amik a másik helyi menedékházat, a Hidegkúti-turistaházat rejtik. Erről a házról már hallottunk fent Ágasváron is. Kissé nomádabbak a körülmények: nincs áram este, és víz se nagyon. Ide inkább csoportosan jönnek fel, állítólag gyakran "igen jókedvű" fiatalok, hegymászók. Persze már tavaly elhatároztuk, hogy ezt is meg kell próbálnunk.

Ennek idén március közepén jött el az ideje. Pénteken munka után indultunk barátnőmmel, hét körül le is értünk Mátrakeresztesre, ahol megint az Óvár vendéglő parkolójában hagytuk a kocsit. Tudtuk, hogy nincs áram, meg hogy már az úton ránk sötétedhet, ezért jól felszerelkeztünk fejlámpával. A hideg ellen elhoztam egy palack Tatrateát, amit még a Szlovák paradicsomban kedveltem meg. A hó nemrég indult olvadásnak, ahol nem volt, ott mély sárban cuppogtunk, ahol még volt, ott gyakran lefagyott darabokon csúszkáltunk. A kábé két kilométeres úton a zord körülmények miatt gyakorta húzogattuk a jókedvre derítő Tatrateát.

Sötétben érkeztünk a turistaházhoz, ami mint kiderült, két külön házból áll: az egyikben vannak az ágyak, a másik az étkező, vagy klubház, ahol bulizni lehet (a fenti képen az utóbbi, a lentin a szállás). Az étkező nem volt üres, gyertyafény világított ki az ablakon. Bent egy 6-8 fős társaság ült, egyikük gitárral a kezében. Mint később kiderült, a gitáros a többiek tanára volt régebben, és egyfajta osztálytalálkozóra jöttek össze.

Kölcsönös kínálgatás után, halk gitárpengetés közepette alaposan bepálinkáztunk. Annyira, hogy a végén már képes voltam Cseh Tamás számokat kérni, amiket gitárosunk meglehetősen jól, élvezhetően prezentált fejből. Másnap reggel kissé zúgó fejjel búcsúzkodtunk, mi egy könnyed tíz kilométeres túrára indulunk, ők meg azt hiszem hazafelé. Célpontunk a zöld kereszt és a zöld háromszög turistaúton megközelíthető, 814 m magas Tót-hegyes, valamint az onnan még egy kilométerrel délebbre büszkélkedő 708 méteres Világos-hegy. Az éles napsütésben fújdogáló reggeli szél hamar elfújta minden bajunkat, körülbelül egy óra alatt elértük a Tót-hegyest, aminek a csúcsán egy kisebb kőszikla meredezik, valószínűleg erről kaphatta a hegy a nevét. Gabi egyből fel is pattant a hegyibe.

Ez a hegy, csakúgy mint Ágasvár és Óvár, vulkáni eredetű, azaz egykor tűzhányó működhetett itt. Barcza-Vigyázó 1930-as részletes Mátra-kalauza szerint "a hegyet Kun László király rendeletére a király megbízott emberei 1275-ben határjárás közben érintették s akkor a Mátrahegy csúcsának nevezték. Mint a Mátra főgerince elé messze előretolt s kimagasló hegycsúcs, kiválóan alkalmas kilátópont, honnan teljes körkép élvezhető a Nyugati és Középső Mátra valamennyi ormára, bércére, mögöttük pedig feltárul a távoli határ a Tátráig, a Bükkig, a Buda-Pilisi hegyekig". Nekünk sajnos csak a Kékes derengett fel messziről a párában.

Jóval látványosabbnak és szebb kilátásúnak tűnt nekem a (beillesztett térképről éppen lemaradt) Világos-hegy, amelyet a helyiek egyébként csak egyszerűen Kopaszként emlegetnek. A zöld háromszögön kellett folytatni az utat lefelé a Tót-hegyesről, át a Zsipátó-völgyön, (egyszerűen elképzelésem sincs mi az a Zsipátó), és már ott is álltunk a Világos-hegy lábánál.

Nem túl meredek kaptató vitt fel a 709 méteres csúcsra.

A csúcs előtt sziklásba váltott mező. Ezek a sziklák egy Árpád-kori hatalmas várból, a Világosvárból maradtak meg. A felső várból és három elővárból álló váregyüttes a teraszokkal és sáncokkal együtt elfoglalta teljes hosszában a hegytetőt. A csúcsról visszanézve szembetaláltuk magunkat a Tót-hegyessel, amint a Zsipátó felett mereng.

Kelet felől itt is előderengett a Kékes.

Nyugatra pedig a Muzsla vonalai látszottak.

Visszafelé ugyanezen az útvonalon mentünk. A Tölgyes rét félúton annyira hívogató volt, hogy bementünk a közepére és hanyatt feküdtünk a márciusban is kényelmes, száraz hosszú szálú fűre, és a ruhát felhúzva hosszasan süttettük a hasunkat a meleg napsütésben. Mátrakeresztes felé, már nem messze a falutól felbukkant velünk szemben az Ágasvár (jobbra) és az Óvár (balra), amit gyorsan le is fotóztam.

Már ott arra gondoltam, milyen jó kis keretes befejezés lesz ez a fotó a mátrai posztnak. Hehe.