A szintidőnk nem volt szoros, megcsináltunk, Hanák Kolos! Teljesítmény, túra és sócsíkok az arcon.

Magyarország egyik ikonikus teljesítménytúrája a Mátrabérc 55. Már kétszer neki akartam szaladni, de valamiért mindig elmaradt. Tavaly például azért, mert középső fiammal a legkisebb résztávján, a Muzsla 25-ön vettünk részt, ezt találtam egy jó bevezetésnek számára a teljesítménytúrázás világába. A bevezetés sikeres volt. Idén a középső távra, a Hanák Kolos 35-re neveztünk, ezúttal legnagyobb fiammal, Olivérrel és barátnőmmel, Gabival. Olivér már túl volt a Gerecse 50-en, de tudtam, hogy ez a túra nehezebb lesz, ez később be is bizonyosodott.

A túra előtti estén a környéken aludtunk, elég hideg helyen, hálózsákban, és nem túl sokat. Ezért kissé fáradtan érkeztünk meg reggel 8-ra Szurdokpüspökibe, ahonnan busz vitt fel startpontunkhoz, a Kékesre. A startnál Gabi vadiúj camelbag-jével (hátizsákba aplikálható, szopogatócsöves vizes zsákjával) szórakoztunk, mert a víz egy része befolyt a derekához. Végül megszereltem, és ehettem néhány falat szalonnát is reggelire.

Gabi ragaszkodott hozzá, hogy rengeteg kaját vigyünk, még a kalóriatáblázatot is rám szegezte. Persze minden az én zsákomba került: körte, banán, kolbász, szalonna (kétféle), kiló kenyér, sajt, csokik minden mennyiségben, mondanom se kell, hogy az ötödét nem ettük meg. De a családi békéért meg kell izzadni. (Főleg, hogy Olivérrel megbeszéltük, hogy a második ellenőrzőpontig ő hozza a zsákot.)

Azok a lejtők a Kékesről lefelé sokáig kísérteni fognak. Hosszúak voltak és meredekek. Mire leértünk a Kékes és a Galyatető közé, már rendesen éreztem a combizmomat. A lejtőkön új technikát használtam: apró és gyors léptekkel belekocogtam a hegyoldalba. Nem is mondtam még, de a teljesítménytúrázásra vettem a napokban egy elég jó terepfutó cipőt. (Amióta januártól a Margitszigeten futkorászok, megjött a kedvem, ki tudja, egyszer terepfutni is elkezdek.) A cipő nagyon bevált. Szinte tapadt a talajhoz, és nagyon kényelmesen fogta a lábfejemet.

Szóval a Mátra-nyeregnél, a hegyi mentőautó mellett váltottunk lejtmenetből felmenetbe. Az első állomás a Csór-hegyen volt, aminek a szomorú sorsú kilátójáról korábban már írtam. Egész komoly és meredek emelkedőkkel kellett megküzdeni. Sütött a nap is, ezért rendesen dőlt rólunk a víz. Combizmaimnak most egy másik részét fárasztottam le, és mikor felértünk a Galyatetőre, komoly aggodalmaim támadtak.

Egy percet sem pihentünk (ilyenkor még nem is szabad nagyon), Gabi hajtott tovább minket. Egész jó időt mentünk pedig addig: a 11 km-t két óra alatt tettük meg, ami a terepviszonyokat nézve nem egy rossz sebesség. A Galyatető és a Vörös-kő (ez volt a harmadik pecsételőhely) közötti szakasz az egyik igazi pihenős része a túrának, szinte egy szintben, kényelmes, széles úton halad. Összeismerkedtünk rajta egy párral, akik a Bakancslista videók alapján felismertek, és úgy elbeszélgettünk velük, hogy le is tévedtünk a jó útvonalról. Gyors korrigálás után befutottunk a Vörös-kői kilátóhoz, ahol Olivér első vízhólyagját elláttuk szakszerűen. (Ennél a kilátónál is jártunk már, más mátrai túránk során, akkor írtam bővebben róla.)

Innen indult a valódi, földrajzi Mátrabérc, ami egészen Ágasvárig tart. Ez egy nagyon szép gerincút, szép kilátásokkal, és olyan mint egy a vidámparki hullámvasút (szolidan lankás). Ágasvárnál újra beindult a vertikális dinamizmus: a tüdőköptető emelkedőket térdporckínzó és bokatörő ereszkedések követték. Az Ágasvári turistaháznál már láttuk, hogy meglesz a túra. Nagyon jó időben voltunk, és túl voltunk már a menet felén. Az izomfájdalom annyira állandósult, hogy már meg is szoktam.

Gondoltam, eszünk egy nagyot a zsákomban cipelt terülj-terülj asztalkából, de mindössze egy-egy energiaszelet fogyott. Tüntetően elfogyasztottam fél szál kolbászt. Közben a turistaház gondnokának, Jánosnak a kisgyereke kipakolta elém az asztalra a műanyagkatona-készletét, hogy mustráljam őket. A két kisgyerek fürdött a népszerűségben, ők kezelték például a kerti csap elzáróját, ami előtt sorban álltak a szomjas túrázók.

A turistaháztól aztán ismét meredeken le a Csörgő-patak völgyéig, ahol a túra másik pihenős szakasza következett: csörgedező patak mellett, fák árnyékában, enyhén lejtős úton. Kipihenten érkeztünk a mátrakeresztesi Óvár vendéglőhöz, a következő ellenőrző ponthoz. A pecsételőhelyen ásványvizes szörpöt, krémsajtot és kenyeret osztogattak. Reménytelenül pillantottam a hátizsákom zipzárjára, a puttony ezúttal sem lett könnyebb. Egy energiagélt azért benyomtunk, hiszen a hírhedt Muzsla-emelkedő előtt álltunk.

Tavaly nem nagyon értettem miért nem szeretik ezt a részt a teljesítménytúrázók, de most (sokkal fáradtabban) eljutott hozzám is ennek az oka. Eleinte szép hosszan, változó intenzitású meredélyeken kell haladni felfelé, amíg feltűnik a csúcs. Csakhogy, mire odaérünk, kiderül, hogy az nem a csúcs, feltárul, hogy az majd a következő púp lesz.

A következő púp tetejére felérve egy újabb, magasabb púpot látunk, közben egy kisebb völgy. Ilyen messze lenne a Muzsla? Igen. Sőt! Felküzdjük magunkat az újabb csúcsra, és mit látunk: ez még mindig nem az, előrébb van egy jóval magasabb. Basszus. A harmadik púp tetején elképedve látjuk, hogy egy még mélyebb völgy után egy igen magas csúcshalom vigyorog, igen vigyorog ránk. És micsoda meredek emelkedővel! Itt már azt gondoltam, hogy a Muzsla fogócskát játszik velünk.

Szerencsére az utolsó csúcs tényleg a Muzsla volt, felértünk a 805 méteren álló csúcskőhöz. A nemrég még düledező betonkúpon épp dolgozott három ember. Mit csinálnak?, kérdeztem tőlük. Hát, helyrehozzuk, felelték a legnagyobb természetességgel. Úgy látszik, vadul terjed a Mátrában a renoválási láz, Galyatetőnél a felújított kilátót szombaton nyitották meg, vasárnap pedig Nyikom kilátó lett kész. Hajrá!

Ezt nemcsak én mondtam, hanem a pecsételő lányok is, lévén a Muzsla teteje az utolsó ellenőrző pont. Innen már csak le kellett kocogni 7 kilométert a lejtőn, egyenesen be Szurdokpüspökibe. Sajnos Olivérnek a harmadik vízhólyagja durrant el, ezúttal a talpán, ami eléggé lelassított minket. Nem bántam nagyon, tudtam, hogy nagyon bőven beérünk. Így is lett, 8.18-as időt rögzítettek, tehát bőven a 9 órás szintidőn belül voltunk. (A mosdóban 5 percig mostam az arcomról a rászáradt sócsíkokat.)

A célban nagy trakta volt. Rögtön kiadták a jelvényt és az emléklapot, ajéndékjoghurttal és Turista magazinnal körítve. Kicsit beljebb, az udvaron minden teljesítő személyre szóló tapsot és gratulációt kapott, valamint elfogyaszthatta a neki járó töltöttkáposzta-adagját szörppel. Mikor megettük, akkor jutott eszembe, hogy a bevásárolt szalonnát, kolbászt és egyéb nyalánkságokat nemcsak hogy megsétáltattam, hanem vihetem is haza. De ennél nagyobb gondom sose legyen!

Konklúzió: A Hanák Kolos egy vertikálisan dinamikus teljesítménytúra, azaz sokat kell hullámvasutazni fel és le. 36 kilométerébe jól belezsúfoltak egy csomó meredek lejtőt és emelkedőt, aki ezeket nem bírja, el se induljon rajta. Nyilván ennek is köszönhető, hogy az átlagnál több kilátópont található rajta, végig elég szép a kilátás. Ahhoz, hogy beérj, jól ki kell lépni, kifejezetten nem rossz, ha az enyhébb lejtőkön, vagy a kevés sík terepen kocogsz egy kicsit. A túra jól szervezett, a kábé 2000-3000 részvevőt lelkes rendezőcsapat segítette. A Hanák Kolos már a középhaladóknak való, azoknak, akik már túl vannak a kisebb teljesítménytúrákon (pl a 25 km-es Muzslán), de még gyűjtik az erőt az igazán gyilkos Mátrabércre.

Kommentelheted a posztot, ajánlhatsz más jó helyeket a Szép kilátás! blog Facebook-oldalán is, sőt lájkold a blogot, ha még nem tetted!